Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 14.)
Egy szájharmonika művész megajándékozott egy olyan parányi szerkezettel, ami teljesen eltűnt a két markomban. Láthatatlan volt, amikor a számhoz vettem. És miközben szívtam, fújtam, hozzányomkodott nyelvemmel ütemet alkottam, tenyerem gyors mozgatásával pedig rezgésbe hoztam a kiáradó levegőt, úgy tetszhetett, akárha egész orkeszter szólna. Sikereket arattam vele. Megtanultam egy bűvésztől, hogyan kell fél kezemben eltüntetni, majd elővarázsolni egy kártyalapot. Bámultak alkalmi nézőim. Harmadik mesterem a tigrisugrásra tanított meg. Nekifutásból, magasba emelt karokkal, előre feszített fejjel ugrottam át a magasra tartott léc felett, a túloldalon talajt érve pedig bukfenccel fejeztem be a mutatványt. Tizenkét éves voltam és test- magasságomat, a száznegyven centit átvittem ilyen módon a polgári iskolai tornaórán. Évekig élt iskolánkban ez a magasugró rekord. A stílusomat pedig senki sem tudta utánozni. Negyedik cirkuszi barátom egy műlovarnő lett. Nem eléggé volt még ura a szakmának, de már minden este fellépett. Szállást keresett a lovának éjszakára, mert másnap tovább indultak és félig már lebontották ideiglenes otthonukat. Magunkhoz vittem őt is, megpónilovát is. Én tizenkét éves voltam, ő tizenhárom. Egész éjjel beszélgettünk az istállóban, bár nem emlékszem, hogy miről. Gyerekek voltunk és igazán gyerekekként viselkedtünk, amely viselkedést nem terhelt meg semmi olyan, ami nem a gyermeki élet része. Annyira vonzó lett a lénye, hogy csatlakoztam hozzájuk másnap és elmentem velük a kilenc kilométerre lévő Báránd községbe. Már kipakoltunk, építkezni kezdtünk volna, amikor észrevett a kis társulat igazgatója, másképpen a lány apja. Nem akart bajt magának, rendőrt hívatott. Kettő is jött, akik hazavittek. Otthon persze dorgálás várt. Ritkán szólt rám szigorúan nagyapám, de azokat az eseteket komolyan kellett elkönyvelni. Sokszor idézett mondása volt nagymamámnak, hogy „Jámbor ember haragjától az Isten is őrizzen!” Példázatként azt is hallhattuk, hogy nagyapám csak egyszer, egyetlen egyszer, de akkor olyan haragra gerjedt, hogy felkapta a fejőszéket, és nagymamám felé hajította. Szerencsére nem találta el. A rendőrök, akik biciklivázon hazavittek Bárándról és átadtak nagyapámnak, tanácsolták neki, hogy emlékezetes leckét adjon, kösse hátra a két sarkam, vegye elő a nadrágszíjat, stb. Várakoztak is, hogy lássák, mit mond, vagy miként cselekszik nagyapám? Ö azonban nem szólt, nem mozdult, amíg a rendőrök ott voltak. Amikor elmentek, azt mondta:- Kell teneked összeadnod magadat komédiásokkal? 72. Amíg tanyán éltünk, meg utána is pár évig még, megkérdőjelezhetetlen volt előttem nagyapám tekintélye, mint családfőnek, mint a legokosabbnak, legerősebbnek, mindenről a legtöbbet tudónak és mindenki által a legjobban szeretettnek. Éreztem, tudtam, mások is állították, hogy nagyapám is nagyon szeret. Ezzel a szóval soha nem fejezte ki, de megannyi más jelből félreérhetetlenül ez sugárzott. 15
