Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Alexa Károly: ...szövegek otthon. II.

Az irodalomnak értelmeznie kellett azt a szerepválságot, amibe került, méghozzá számára ugyancsak váratlanul: hiszen a rendszerváltozást megelőző kulturális mozgalmakba az írók ugyanazzal a hevülettel vetették bele magukat, mint amiket a klasz- szikusoknál tapasztalhattak - akár ironizáltak ezen, akár nem. S ezt követően rögvest azzal az alternatívával kerültek szembe, eltűnvén cenzúra, protekcionista állami kulturális piac, hogy vagy a hatalmi faktoroknál lépnek szolgálatba (ha ezt ilyen pőrén nem is nagyon merték megfogalmazni), vagy kívülrekednek a nyilvánosságon. Jellemző, hogy ezekben a kezdeti hónapokban indul meg egy példátlanul sokszereplős írói publicisztikai tevékenység: a publicisztikát mint átmeneti és sokfelé nyitott műfajt vélték sokan a legalkalmasabb „helyfoglalásra” az új művészi kánonokban és a megkeményedő politikai viszonyok között. Egzisztencia és esztétika soha olyan csúfosan nem nyomakodott egymásba mint ekkor - mint ekkortól.

Ami az Életünk ekkori évfolyamairól - alighanem napjainkig - komolyabb előtanulmányok és összehasonlító elemzések nélkül állítható, azt talán abban a vélekedésben lehetne összegezni, hogy mintha lapszámról lapszámra újra kellene értelmezni a lapszerkesztésnek a maga feladatait és lehetőségeit, lapszámról lapszámra a tájékozódás lehetséges irányait és a befogadás (elképzelt) igényeit, továbbá: úgy venni tudomásul a politika „bekebelező” törekvéseit, hogy megtarthassa ez az intézmény a maga sajátos szellemi elkötelezettségét és minőségigényeit - és lehetne folytatni vég nélkül.

Ennek a negyedszázadnak az első és hosszabbik szakaszát két főszerkesztő jegyezte, Pete György és Fábián László, a végső nyolc esztendőt jómagam. Ha a saját munkámat nem lehet, elődeimét nem szabad megítélnem, csak óvatosan és kollegiális szívvel jellemeznem.

A kilencvenes években s át az ezredfordulón folytatódik mindaz a lapban, ami a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója körül megindult, csak visszafogottabban, némileg beszűkülő és elcsöndesedő szerzőgárdával. A lap nem vesz részt a közvetlen politikai harcokban, s ez tudatos önmegtartóztatásnak ítélhető, ismerve a szerkesztők egyéb terepeken megnyilvánuló közéleti tevékenységét. Nincs továbbra sem politikai publicisztika, s csak nagyon ritkán szól hozzá az Életünk aktuális irodalmi-politikai vitakérdésekhez. (Pl. Vekerdi László ír Csoóri Nappali holdjáról. 1992. 8-9. szám.)

Hosszú önéletrajzi közleményeknek ad készséggel helyet a lap (Pusztai János, Határ Győző, Kiss Ferenc, Orgoványi napló, háborús emlékiratok stb.). A korábbinál többet szerepelnek a pályakezdők (Irottkő Stúdió). Erősödik az irodalomtörténet (Lásd Tóth Péter minden korábbinál alaposabb Dukai Takács Judit tanulmányát, 2000. 11-12. sz.; én is közlök valami irdatlanul terebélyes dolgozatot a Rákosi-kor- szak kultúrpolitikájáról stb.) Az 1994. 10-11-es „huszár”-szám egyszerre folytatja a tömbös szerkesztés tradícióját és ad példát a későbbiekre.

Természetesen volt stílus-, hangnem- és iránykülönbség a két egymást váltó szerkesztő munkája között. A 2000-es években feltűnően megerősödik a nem magyar nyelvű irodalmak reperezentációja. De alapvető újdonság a képzőművészetnek a

136