Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Útkeresés rendszerváltó időkben (Beszélgetés Gyurácz Ferenccel)
nyegének, hanem a magyar nép és nemzet életének, élet- és jövőesélyeinek érdemi javítását.- A változás után hogyan alakult tovább a szemlélete, miben hitt akkori Milyen elvek szerint tudott továbbgondolkodni - egy felöl közéleti, másfelől irodalmi (szerkesztői, kritikusi) szerepét illetően ?- Amikor majdnem mindenki számára váratlanul eljött a változás ideje, nem volt készen a változás megfelelő magyar ideológiája. Ezért az 1989-es év ellenállhatatlan sodrása a Magyar Demokrata Fórum népi-nemzeti gondolkodású értelmiségijeit kényszerűen túllendítette önnön harmadikutas vonzalmaikon. Aki nem fogadta el a kész nyugati minta átvételét (s ezzel az idegen tőke behatolását), az ’90-re kimaradt, és politikailag marginalizálódott, mint a kitűnő Bíró Zoltán vagy a máig kellően nem méltatott Fekete Gyula. Sajnos, a népi írók társadalmi elveit nem lehetett egy az egyben alkalmazni, a korszerűsítésükről pedig 1956 óta nem gondoskodott a magyar értelmiség. így maradt választéknak a történelemben korábban már csődöt mondott liberális rendszer. Nem igazán tetszett ez nekem, ahogy sem Németh Lászlóéknak, sem a szociális érzéssel feltöltött XX. századi katolicizmusnak (Prohászkának, Mind- szentynek, a KALOT-os Kerkai Jenőnek) nem igazán tetszett volna. De a mérsékelt, szerves rendszereken, így a még az én Veres Péter-könyvemben is favorizált, nemzeti érdeket érvényesítő demokratikus szocializmuson átlépett a történelem. Antall „szociális piacgazdaságot” hirdetett, és lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének mondta magát - ezek s hasonlók reményt adtak arra, hogy nép és nemzet nem lesz kárvallottja az új kapitalizmusnak. Tudjuk azóta, hogy kárvallottja lett. 15 millió helyett ma már csak 12 millió magyarról beszélhetünk, és a fogyás gyorsulóban. A közösség szétzilálva, vagyona széthordva, kultúrája elzombisodva. Tarkónkon a pusztulás lehelete - bárcsak észhez térítene bennünket, talán még nem lenne végképp késő. A magyar irodalomban a hetvenes évek vége óta zajló ún. paradigmaváltást kezdettől gyanakodva figyeltem, mert képviselői nagy részénél mindenféle transzcendens vonatkozás - Isten, közösség, kulturális tradíció - ironikus kétségbevonását éreztem. Ezért többnyire olvasóként sem kötött le, legtöbbször csak felszínes élményt adott, az írástechnika csodáit, de nem igazi esztétikai élményt, amely felfogásom és tapasztalatom szerint transzcendens természetű. Nincs értelme felsorolni azt a nem kevés művet - a Termelési regénytől a Sátántangóig, az Eldorádótói Az Ikszekig vagy Molnár Processzusok-jáig és tovább -, amelyek ugyan többé vagy kevésbé szintén e varázsta- lanító és individualizáló vonulat részei, az írói tehetség transzcendáló ereje mégis érvényesül bennük, s ezért fontosak számomra. (A lírában alig-alig van ilyen. Nagy László és Pilinszky óta nincs is korszakos költőnk.) De ez nem változtat azon, hogy egyre nagyobb hiányok tátongtak a szépirodalmi olvasottságomban, és ezért is egyre ritkábban írtam kritikát, recenziót. A kilencvenes években a populizmus-tanulmá- nyokon kívül különféle történeti portrékat írtam vasi kötődésű közférfiakról (Halász Imrétől Egán Edéig és tovább), majd az évtized végén szülőfalum (ma már város!), 97
