Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Útkeresés rendszerváltó időkben (Beszélgetés Gyurácz Ferenccel)

is, meg máshonnak jövők is. Utólag inkább örülök ennek, bár akkor néha sajnáltam a sok időt rá. A magam visszahúzódóbb természetével soha nem ismerhettem volna meg ennyi érdekes és értékes embert (írókat, művészeket, másokat), ha nem ilyen mozgalmas munkahelyen érem meg ezeket a mozgalmas éveket. ’88—89-től kezdve egyre- másra megálltak itt a nyugati magyar irodalom alkotói (közülük én személy szerint Csokits Jánossal kötöttem barátságot, haláláig tartottuk a kapcsolatot), aztán ’90-ben már jöttek az erdélyiek is, az íróktól kezdve a politikus Takács Csabáig és tovább.

Már ’87 végétől vagy ’88 januárjától - amikor testületileg részt vettünk a Jurta Színház-beli MDF-tanácskozáson - aktívabban belépett a politika is. (Közben 87 végén bevittem a Vas Népe szerkesztőségébe egy publicisztikát, amely a változások előérzetét fogalmazta meg. Nem tudom, mit reméltem, de Pósfai János főszerkesztőhelyettes jól kiherélte a szöveget, mondván: így megjelenhet, és - egyúttal kulturális rovatvezetői állást ajánlott az újságnál. Pósfai volt mellesleg a Vas megyei tartalékos katonák politikai főnöke, tudomásom szerint alezredesi rangban. Most olyan ajánlatot tett, amivel nemcsak 8 hónapra, hanem egyszer s mindenkorra semlegesíteni tudott volna a rendszer. Nem tudom persze, mennyire gondolta komolyan az állás- ajánlatot, de nem lett ebből semmi, ahogy a cikkem közléséből sem, természetesen.)- Hogy emlékszik, mennyire volt bázisa az Életünk folyóirat szerkesztősége az ellenzékiségnek? Ön hogy helyezte el magát ebben?- 1988. október 24-én a szerkesztőség alatti, első emeleti klubban megalakítottuk az első vasi MDF-szervezetet, s attól kezdve a vasi ellenzéki politika, egyre nagyobb intenzitással, ott összpontosult a szerkesztőség és a klub termeiben. ’90 tavaszáig számomra napi feladatokat adott, és előbbre való volt az irodalomnál. Olyannyira, hogy utána nem is sikerült teljesen „visszairodalmiasodnom”, tulajdonképpen máig sem. Pedig a személyes életemben semmi különösebb változást nem hozott 1990. Egyéni képviselőjelöltként nem léptem fel, csak a megyei listán szerepelt a nevem. Igaz - Hende Csaba rábeszélése és mellettem szóló érvelése hatására -, az esélyesnek számító második helyen. Sajnos azonban az első helyen lévő Für Lajost fokozott erővel támadta az SZDSZ-FIDESZ, egyéni körzetben a második választási fordulóban egykét százalékkal veszített, ezért a listás hely az övé lett. Politikus nem lettem, még helyi szinten sem, még csak egy önkormányzati bizottsági helyet sem foglaltam el soha. Ami az MDF-győzelem utáni helyzetet illeti, máig sem értem pontosan, hogy miért lehetett ennyire simán és gyorsan megtéveszteni és mindenből kisemmizni az MDF népi-nemzeti vezetőit, bár kétségtelen, hogy nem volt köztük vezérségre termett személyiség, ezért a kiváló képességű Antall József vákuumba lépett be.

Számomra a népi írók szellemi és politikai öröksége továbbra is fontos maradt. Elképedve láttam, hogy a „liberális” oldalról nemcsak az örökség folytatóit, hanem magát az örökséget is kegyetlenül rohamozzák, és főleg, hogy nincs ez ellen hatékony védekezés. ’90 körül elkezdték populistaként megbélyegezni ezt a hagyományt. S nemcsak mindenféle médiabetyárok, hanem mély megbotránkozásomra az a Németh

94