Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)
tönkremenni. De leginkább azt szerette volna, azért esengett magában, hogy bárcsak ne tudna ő erről, bárcsak ne lenne, ne tartózkodna ő most itt! El is indult rögvest kifelé, anélkül, hogy akármit is vásárolt volna. Húzta maga után kerekes szatyrát, át a téren, egészen a körúti kisboltig. Ott egy szöszke, szívarcú lány szolgált ki a pultja mögül, ő mérte zsírpapírba a felvágottakat. Alig lehetett húszéves. Föl se nézve vágott és csomagolt, idegesnek látszott. Pálmai már jó előre kinézte magának az üveg mögötti, hívogató frissességű, felszeletelt prágai sonkát, éppen valami ilyesmit áhított meg uzsonnára. Az a kis táblácska, ami az árát mutatta volna, félig el volt borulva, nem lehetett jól látni rajta ebből a szögből a számot. így hát amint kiállta a sorát, nem mindjárt a rendelését mondta, előbb még megkérdezte, mennyibe kerül, de vesztére.- Ki van írva - vágta oda kurtán a lány. - Olvasni sem tanult meg?- Még hogy én? - hebegte Pálmai. - Nekem mondja ezt ? Én nem tanultam meg olvasni ? S azzal, mint akit lebunkóztak, habozás nélkül ki is fordult az üzletből. Menekülve, dolgavégezetlenül. Most már majdnem sírva fakadt. Azon a százméternyi járdaszakaszon, amíg a kapujáig nem ért, egyfolytában csak motyogott maga elé, mindig ugyanazt ismételgetve.- El innen, el! Hát lehetséges ez? Mért kell a másikat így, ennyire kitaszítani? Ilyen semmiségért! Miért kell? Otthon, a védettnek remélt kapualjban aztán éktelen zsivaj fogadta. Serdülők, ti- zenkét-tizenhárom évesek, lehettek vagy hatan. Csak egyikük volt házbeli, nemrég, szinte még csak tegnapelőtt, háromkerekű biciklit tekergetett körbe-körbe az udvaron, milyen hirtelen s hogy megnőtt azóta! így, csapatban, duzzadt a keblük az önbizalomtól, nem is voltak tekintettel semmire. Ketten elég vadul birkóztak a kövön, egy meg a szemeteskuka döngő fedelét verte ütemesen, puszta ököllel.- Szopoda úr hazaérkezett - szólalt meg valamelyikük félhangon, s a többiek kitörő röhögéssel feleltek rá. Pálmai szándékosan eleresztette füle mellett az ízetlen benyögést, nem óhajtott ezekkel a kis prücskökkel összetűzést. Szó nélkül arrébb lépett, a levélszekrényéhez, ahol is, kinyitván, nagy álmélkodására ott találta a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságnak küldött, napokban feladott, hibás kiszámítást reklamáló saját levelét. Rosszul címezte volna meg a borítékot, hogy ilyen hamar visszajött ? De hát a címzéssel, hiába nézegette, nem volt semmi baj. Ezek szerint nincs más megfejtése a dolognak, mint hogy az utcai postaláda helyett ő maga dobta a saját levélszekrényébe a saját levelét? Azon tűnődött, a szimpla szórakozottság rovására írja-e a dolgot, avagy kezdődő elbutulása első aggasztó jelének tekintse-e, amikor újabb hangot hallott.- Mit gondoltok, akar tőlem Szopoda úr egy maflást ? Nem tudta már utólag kideríteni, melyikük mondta ezt, talán éppen az, aki most egy sűrű, fekete füstöt ontó papírbombát taposott szét a betonon. Pálmai odakapta a szemét, de erre sem szólt semmit. A legkisebbik, rövidnadrágos, nevetős képű fiú, kinek sötétbarna, tömött hajában, 152
