Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 11-12. szám - Tárnok Zoltán: Az ötödik égtáj (kisregény 1. rész)

a feje búbján egy tenyérnyi ősz foltocska ékeskedett, kihívó kis vigyorral az arcán, egyenesen Pálmai szeme közé nézett.- Hallod, mit mondanak ezek, öreg? Én a helyedben nem hagynám!

Pálmai meglódult. Föl, föl az emeletre. Föl a vackára! Zaklatottan, el-elfulladva vette kettesével-hármasával a lépcsőfokokat.- Befelé, befelé a helyedre - hadarta-nyüszítette maga elé, amint már fönt az emeleten, az ajtaja előtt, még mindig fölindultán, kalimpáló szívvel, a kulcsot Élesztgette kapkodva a zárba. - Igen, most aztán már végleg. Az ötödik égtáj! Ez a jó irány. Maradt ezenkívül más ?

Az a fajta volt, akit mindig izgatott és nyugtalanított a kérdés: mi zajlik le másutt, ott, ahol ő éppen nincs jelen, mi történik elsősorban is a saját, nélküle maradt lakásában, mi történik azokban az órákban, félnapokban, amikor nem lehet odahaza. Hányszor, de hányszor esett meg vele, hogy munkája közben, legelmerültebb pillanataiban is, idegesen felkapta a fejét arra, hogy vajon mi van most a hajlékában, mi játszódik le ott a távollétében. Mozdul-e el, esik-e le valami, reped-e cső a falban, csör- ren-e éppen most a telefon, kap-e lángot az erkélyen az a sok odahalmozott gyúlékony holmi ? Nemegyszer fejvesztve haza is rohant ilyenkor, tulajdon szemével akarta látni, de azonnal! Alig volt nap, alig olyan hazatérése, hogy ne remegtette volna az izgalom a kulcs elfordításakor: mi van ott bent másképp, mint ahogy hagyta. Ennek az idegeit rángató, rossz, szakadatlan és fölösleges agyi igénybevételt követelő állapotnak most egyszer s mindenkorra vége, ez a fejlemény máris okvetlenül a nyereségoldalon mutatkozott.

Első dolga az volt, hogy felhívja munkahelyét, nem kívánt többé telefoncsörgést a lakásában. Már jó előre tisztázni akarta a helyzetét, még mielőtt onnan jelentkezne valaki, hogy reklamálja a hiányát. Postásnak, villanyszámlásnak, szomszédnak nem fog ajtót nyitni, de a telefon nevű bárdolatlan találmány esetleges megcsörrenésének csak így tudta elejét venni. Csoportvezetője először nem is értette, mit jelent be olyan röviden azzal, hogy másnap már ne számoljanak a jelenlétével: „Hogyhogy? Tudtommal hivatalosan még nem vagy nyugdíjban!” - mondta, s amikor eljutott a tudatáig, hogy nem lesz ez másképp harmadnap sem, bizonyos következményeket emlegetett, ámde Pálmai ekkor már nem óhajtotta fodrozni a tényállást, nem érezte szükségét, hogy bármiféle bővítménnyel szolgáljon, úgyhogy nyugodt szívvel letette a kagylót.

Mindenekelőtt szemlét tartott az élelmiszerek tájékán, felmérte a létező készletet, így, hogy üres kézzel tért haza a bevásárlásból, tudni akarta, mivel gazdálkodhat a hátralévő napokban. Az eredmény csöppet sem volt szívderítő. A kamrában mindössze egy üveg cseresznyebefőtt árválkodott a polcon, ezt még a lánya hozta neki ajándékba már vagy hat éve, de azóta sem jutott eszébe, hogy hozzányúljon. A sarokba állított faládában másfél kilónyi ráncosra töpörödött, már jócskán kicsírázott krumpli, két fej vöröshagyma társaságában. A hűtőszekrényben sem talált sokkal többet. A tegnapi marhapörkölt maradéka egy kislábasban, mellette egy falásnyi füstölt szalonna meg egy darabka rozscipó. Illetve még két tyúktojás a tartójában. Bekuk153