Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 2. szám - Péntek Imre: Egy a "régi jeles költők" sorából
PÉNTEK IMRE Egy a „régi jeles költők" sorából Amiről szólok, talán már az irodalmi legendárium része. A hetvenes évek végén, rendszerint augusztusban, a szigligeti alkotóházban „nyaraltunk” - akkor még meg tudtuk fizetni - összebeszélve, többnyire jó cimborák, Sarusi Mihály, Bella Pista, Ágh Pista, Kiss Bencéék, Utassy Dzsóék, mások. Egyik nap, unalmas, ebéd utáni koradélutánon magas, jó kiállású férfi csörtetett be a társalgóba, és mindenkit meghívott hévízi nyaralójába, Lajos napi partira. Mert az illetőt úgy hívták: Major-Zala Lajos. (Jó hangosan bemutatkozott.) A névnapi buli másnap lett volna esedékes. Egy csinos osztrák nő jött vele, a felesége, Linda. Ha jól emlékszem, egyedül mentem át Hévízre.(A nyugati magyar irodalmat, melyben Lajost jeles alkotóként tartották számon, alig ismertük honi földön.) En azonban rögtön jó barátságot kötöttem a Svájcban élő költővel, aki zalai gyerekként látta meg a napvilágot, mielőtt Nyugatra szökött. Az ötvenes években ez módfelett kockázatos vállalkozás volt. Civilben felelősségteljes munkát végezett, orvos-látogatóként. (Vagyis: gyógyszerekkel házalt, egy nagy cég képviseletében.) Magam is zalai lévén, könnyen szót értettünk. Több közös ismerősünk is akadt. A cím: Hunyadi u. 9. Könnyen odataláltam. Meglepetésemre az esti összejövetelen számos író-költő jelent meg. Csurka István, Tüskés Tibor (Lajos osztálytársa), Bertha Bulcsú, Fodor András, Kántor Lajos, a Korunk főszerkesztője Kolozsvárról, a helyiek közül néhány régi barátom: Horváth Béla, „irodalmi fogorvos”, Cséby Géza, a keszthelyi művelődési ház igazgatója, műfordító, költő, Tar Ferenc történész, a Balatoni Múzeum munkatársa, s a hévízi tanács elnöke, később első választott polgármestere, Kiss Lajos, Szántó Endrével, a művelődésügy szolgálójával. Bár elég szép számban gyűltünk össze, a társaság vitathatatlan tekintélye azonban Ta- káts Gyula volt. Csak onnan, a szomszédból rándult át, becehegyi tusculanumából. Cserzett, napbarnított bőre, vidékies, de intelligenciát sugárzó arca, ízes, somogyi kiejtése - s persze, költői rangja - tették központi alakká, az élcelődés és anekdotá- zás nélkülözhetetlen résztvevőjévé. Hogyan lett a baráti összejövetelekből - egyszer csak, a nyolcvanas évek elején, asztaltársaság? Méghozzá: Csokonai Asztaltársaság! Máig rejtély. A névadásban biztosan része volt Takáts Gyulának, amennyire én visszaemlékszem. Mert lassan nem csak az evés-ivás járta, a Major-villa emeletén szabályos irodalmi szalon alakult ki, s a Lajos-nap táján felolvasások hangzottak el. Akkor már - nyolcvanháromtól - Zalán Tibor és Csengey Dénes (a József Attila Kör két oszlopos tagja) ugyancsak csatlakozott a „kemény maghoz”, melyet Major-Zala, Fodor András, Tüskés Tibor alkotott. S akik a nyár folyamán többször is megfordultak a Hunyadi utcában. En sem hiányozhattam e körből, hisz a kilencvenes évek elejéig keszthelyi lakos voltam. A felolvasások nyomán elhatároztuk: díjat is adunk, titkos szavazással, a legjobb elhangzott műnek. A díjat - egy kerámia plakettet - Németh János keramikus barátunk alkotta, mindannyiunk kedves, jó barátja. (A villa homlokzatára került mun55
