Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 2. szám - Péntek Imre: Egy a "régi jeles költők" sorából

kája, a „csöcsös” Madonna, Lajos büszkesége volt.) Az első alkalommal éppen Ta- káts Gyula verseit díjazta a titkos szavazás. Máig őrzöm ezeknek az összejöveteleknek a hangulatát... Major-Zalával néhány alkalommal Becehegyen is meglátogattuk a mestert, kóstolgatva a kövidinkát, a királyleánykát, a Kocsis Irmát - amivel külön és háziasítva is megkínált. Egyébként Takáts Gyulának, a borosgazdának Ambrus Lajos állított talán legszebb emléket, Jelentés Drangalagból című, a költő 95. születésnapjára készült írásával. (Mi, érzéketlen barbárok, nem voltunk fogékonyak arra a pannon hangulatra, mely a meredek szőlősorokból, a hegybe vájt pincetorokból, s a korsóba öntött zöldes árnyalatú nedűből áradt. Mi csak „fogyasztottuk”- s nem ittuk, élveztük, forgattuk a szánkban - Gyula bátyánk remek borait.) De néhány sort hadd idézzek ide Lajos írásából (amihez kellett több év tudós búvárkodása is): „ A legszívesebben talán éppen erről beszélnék: Takáts Gyuláról, a gazdáról. Klasszikus és időtlen pannon terminológia és szerep ez az övé - s nemcsak szó szerinti »birtokot«, földet, szőlőhegyet, borospincét, vagyis jószágot jelent... Hanem valamiféle metafizikai többletet, költői erényt, szellemet is. Délnyugat géniuszát, és annak teljes és biztos birtoklását: azt, amiről a teljes Takáts-életmű szól.”

Igen, elismert gazda volt ő az életben és az irodalomban. De soha senkire rá nem kényszerített semmit! Modorában őrzött valamit a régi világ úriemberségéből, ami előtt lehetetlen volt nem meghódolni. Az eszmecserék, felolvasások után, amikor Major-Zala pincéjébe, a „szentélybe” vonult le a társaság, s ott bizony már nem az irodalomé volt a fő szerep, hanem a boros és- söröspoháré, a tréfálkozásé. Lajos, aki mint említettem, nem volt nagy borszakértő, s olykor nem a legjobb itókát választotta vendégeinek, s ilyenkor Gyula - mint vérbeli hozzáértő- meg-megrótta, meg-megszólta. Később aztán, egy jó tízliteres demizsont rendszeresített magának, ha nem ízlett neki a Lajos hozta bor, akkor a maga termését iszogatta, néhány bennfentest kínálgatva csak. (Persze, így is hamar elfogyott!) Egy alkalommal szintén eljött a pillanat, amikor elő kellett volna kerülnie az ismert de- mizsonnak. Am mint kiderült, bizony otthon maradt. Felesége szállította akkoriban, a kis Volkswagenen, s hát feledékenységből nem került a kocsiba. Ekkor megkért, hozzam el, mert arra bíz’ nagy szükség van itt! Én tehát bepattantam a kis Polskiba, s igyekeztem mielőbb oda (s vissza). Nagy üdvrivalgás fogadott, amikor megérkeztem. S Gyula bátyánk gondosan (minden cseppért kár!) töltögette a felé nyújtott, s a pulton lévő poharakba az igazi becehegyit. S a szertartás részeként, elhangzott az: Isten-Isten - majd következett az ivás. Ekkor tört ki a skandalum. Gyula, hát mit adtál nekünk? - dörgött Lajos hangja. A többiek is kacagni kezdtek: Gyula, hát ez víz! A gazda csak somolygott a bajusza alatt, aztán hozzám fordult: Imrém, melyik sarokból hoztad ezt? A balból. No, akkor eredj vissza, hozd el az igazit! Amelyik a jobb sarokban van. Nem kellett kétszer mondani, iszkol- tam, hogy minél kisebb legyen a szégyen. A nejének gyorsan beszámoltam, mi történt. O átadta az „igazit”. Én viszont kijelentettem, addig nem viszem el, amíg meg nem kóstolom. így is tettem. Visszaérkezésem már nevetésbe fúlt: de Gyula nem zavartatta magát. Ugyanolyan komolysággal, mint előbb, széttöltötte bort, s most már nem volt akadálya az elismerő szavaknak, csettintéseknek. Hát ez volt a fordított kánai mennyegző, amikor Gyula (és én) vízzé változtattuk a bort. Jó néhány alkalommal húztak bennünket, mulattak rajtunk, s ilyenkor udvariasan, a malőr minden ódiumát magamra vállaltam.

56