Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Bognár Antal: Örök dicsőség (Részlet A prosperus tartozása című regényből)
Es most Agneszka elöl, akit ide hozhatott a hadastyánkórházba, mert az a darabka szőlő a mániája lett, csonkult élete puha befogadója elől akárhová, de szökni kellett, kacskán, téglafejjel. Nem messzebb, de legalább hallótávon kívül, a szőlőbe. Nem bánta, hogy vért izzad ekkora ültetvény művelésével, csak béke legyen körülötte. Csend. Melyben elsüpped, melynek felszínét a természet hangjai borzolják, a saját szívdobbanását, a tüdejébe súrlódva lopakodó levegőt minden lélegzetvételnél mintha víz alá bukva hallaná, visszafojtott izgalommal, olyasformán, ahogy szuronyroham előtt az összezáró katonák, de másféle lesben, a földben alvó csíra készülődésével. Agneszka, ó, Agneszka, ha valaha a sánta ura leikébe látott volnál Hiszen ajándék volt neki a nő, nem remélt ajándék, nélküle odahagyott volna régen mindent, de épp mellette, általa szüremlett zsigereibe cseppenként valami homályos sejtés, hogy - tartozik még valamivel, hogy a legnagyobb adósság, bármi lenne is az, lerovatlan. A legszörnyűbb az volt, hogy maga is érezte, nem Agneszkának, még csak nem is a gyerekeinek, nem a hadastyánkórháznak, ahová befogadták, nem a Gajdáknak és semmiféle hadviselő országhazának nem adósa, de még az Isten sem követelheti tőle, mégis addig kell élnie, amíg valahogy le nem rója. És nem volt mód ezt Agneszka tudtára adni, mióta szegény oly elesett lett. Csak gorombán védeni lehetett. Mindenkitől - tőle magától is.- Fölöslegesek vagyunk? Fölösleges vagyok neked? Ezt érdemelte a gyerekeid anyja? - toporzékolt az istenadta. Senki, te oktondi, soha senki nem fölösleges, csikorgatta szájában kegyetlenül a néma szót a sánta hadastyán; és nincsen fölösleges szenvedés sem. Talán még a bolond Bohus kislányának a szenvedése sincsen hiába, az sem volt hiába, hiszen lám, gyógyul, mióta kitartóan bepakolod reggel, este a térdét a méhpempővel kevert szőlőmagzúzalékkal. Es tudd meg, ha nem is tudhatod meg, mert vagy füled nincsen rá, vagy nekem szavam nincsen hozzá, én e tudás elfogadásától is szenvedek. De nem fájlalom, és nem azért nem, mert valamiféle szentségre pályázom, Isten mentsen, sem mert talán érzéketlen lennék, aki fennebb céljától veszi magának a jogot, hogy felszabadítsa a részvéttől! Akárhányszor Anton fejével labdázni kezdtek a lőporfústös, kloroformos, vérpólyás démonok, bizony csak Agneszka vigyázott rá. Hanem amikor azok elmentek, Anionnak mindjárt elege lett a babusgatásból, s nem tanúsított csipetnyi hálát sem. Elkönyvelte, hogy Agneszka is csak azért tesz meg mindent, amiért ő: mert még feladata van, feladatot álmodott magának. Aztán? Aztán senkinek semmi. De beteljesül, aminek be kellett teljesülni. Ahogy utóbb fordult a helyzet - már a konyhán is rá-rászóltak Agneszkára, ne potyogtassa kilátástalanul életsirató hisztériája könnyeit a leveses kondérba, elküldték inkább mosogatni, itassa ott az egereket, amikor rájön a rapli -, valamiféle ki nem mondott undok morgolódásba burkolt könyörülettel mégis megenyhíteni próbálta hébe-hóba. Telente, amikor a cseh (vagy morva) Bohus az ágakba csimpaszkodva az almafák körül létrázott, de a szőlő körül még nem akadt dolog, szentképeketfestett az asszonyának. Kedvtelésből engedett hirtelen hóbortjának - nem, nem a fejek, a pólyák, csonkaságok, kificamított tagok képe foglalkoztatta, Isten ments. Sokat piszmogott a háttérrel, a tájjal, növényekkel, de különösen állatokat, állatokat skicceit kedvtelve, vékonyabb pemzlivel: sünt, nyulat, harkályt. Mikor látta, hogy Agneszka első harcias 59
