Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 10. szám - Bognár Antal: Örök dicsőség (Részlet A prosperus tartozása című regényből)

okvetetlenkedései az elvesztegetett idő miatt oly szokatlanul gyorsan enyhülnek; észrevette, hogy mintha valamelyes halovány engesztelődés mutatkozna a látszólag rosszallóit újfajta szórakozásától, a piktorkodástól, belepingálta egy fecskeseregletbe Szent Ferencet, hadd lám, mit szól hozzá. Már készült lehűteni lelkesedését, ha majd összecsapja a kezét a madárprédikátort felfedezve. De az a fránya asszonyt megkívánása a többnek, a kívánalmak támasztása nyakra-főre! Hát nem azt találta mondani: miért, hogy nincs rajta a matka boska, unser Liebe Frau, a malaszttal teljesl Odatehetné... A szűzmáriáját a férfikedvet szegő epekedésnek, odafestette hát neki Máriát is a sarokba, legyen vele boldog. Ezt is, meg más képeket ugyanakkor - rajtakapta - loppal kedvtelve nézegeti az asszony, mintha csak törölgetné őket, úgyhogy mikor Agneszka egyszer ágynak esett, orvosszenteket is nekiállt pingálni vigasztalására. Csak az ábrázatuk valahogy nehezen akart összeállni, annyira viszolygott a visszarémlőfelcserfejektől.

Ledobta magát mindjárt a sor elején - a legdurvább, legszutykosabb holmit rántotta magára, és esetlen mozdulatát senki se látta -, mert így, ha ültében féloldalvást rugódzva ülte végig a sorokat, adj, Uram, erőt, nem fáradt el oly hamar a merev térde. A nyakába kötve lógott a tok, melyben a metszőollót megmártogatta. Vigyáznia kellett hát a csúszás-mászással.

Kezdte bánni, hogy lentről haladt, nem bicegett előbb egyenesen fel; már az a kicsi is fárasztotta, amennyivel az ötödikig soronként feljebb kellett evickélnie. Innen már szemügyre tudja majd venni az almafákat is, hadd lám, mit mutatnak visszametszés után a második évben...

Ekkor észlelte az első döglegyeket.

Darab ideig csak hessegette őket, a lanyha telet szidva, mígnem tőkéről tőkére haladtában a sokasodásuk kezdett az idegeire menni. S akkor egy mélyedésre lett figyelmes a sor szélén, melynek közepén, mihelyt a tőke takarása látni engedte, meglátta: ott feküdt, oldalvást, kimúlva, az öreg nyúl. Nem hurokból vették ki, mert akkor itt nem hagyják, ha öreg is a húsa, és ahogy látta, sörétnyom, kutyaharapás nem éktelenítette sötétszürke bundáját. Reggel történhetett, ami történt, a végjáték. De mi volt az a mélyedés itt, a kerítés tövében, ahol a széttolt gallyak a vadcsapást jelezték? Fácán ülte ki, mint többfelé, s az öreg nyúl haláltusájában feküdt ekként kiválasztott nyughelyére? Szapora szíve ölte megféltében, ahogyan üldözőbe vették?

Tudott anyuiról. Bóklászott errefelé, alantról néha észrevette, fiakat nevelt valahol a nem messzi, ritkás bozótosban, megdézsmálta a korai zöldbabot, karalábét. Futtában a lábán akadt meg mindig a szeme, a hátsó láb hajlatára meredt, amíg csak látta, arra a pontra, melyen a nyúl élete fordul meg, jó néhányszor. Körbekémlelt, a fiakat nem látta, semmi nesz.

Itt feküdt szegény, reggel óta, kinyúlva, üveges szemmel. Reggel még Anton Gajda sem tudta biztosan, ki tud-e valahára menni a szőlőbe. Még lüktetett a koponyája, nem bírta zsibbadt jobb kezét, hasogatta a lába. Agneszka, hol vagy?

Innen rajzottak a döglegyek, szeme körül, vékonyán, fartájékon ülték meg.

Ha csak egy pont árulkodna végzetéről... Szúrás, lövés nyomán egy piciny seb rosszabb véget mutatott a fronton, mint akárhány rémisztőnek látszó, terjedelmes roncsolás.

A sasokra lehetne még gondolni. Mióta a dombhajlat alatt galambászkodásra adta valaki afejét, el nem mulasztaná egy, valahol a közelben fészkelő saspár, hogy a magas60