Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 10. szám - Bognár Antal: Örök dicsőség (Részlet A prosperus tartozása című regényből)
BOGNÁR ANTAL Örök dicsőség RÉSZLET A PROSPERUS TARTOZÁSA CÍMŰ REGÉNYBŐL 3. Korábban is meglehetett volna metszeni a szőlőt, oly hirtelen-váratlan jött az enyhülés ezen a télutón, el is végezte volna szépen a munkát Anton Gajda, ahogy szokta volt, ha lassan is, a merev jobb lábát húzva - hiszen februárban, még a nap beragyogta havon, már metszeni kezdtek itt, a Duna felé ereszkedő lankákon az újlaki gazdák. Csak hát őt elővette újra a régi, makacs betegsége, ami viszont a fejében lakott, és bár egyébként, a rohamok enyhültén hosszú időre nyugton hagyta, végtére miatta, vele költözhetett be az Invalidenkrankenhausba fenn a dombon, jó ideje. Ha sok mindennel nem, ezzel a nyavalyával ki is lett volna békülve a mi veteránunk, csak attól az egytől tartott nagyon (ki se merte volna mondani más előtt, Agneszkának vallotta meg, szegénynek), nehogy egyszer valahol máshol, ismeretlen helyen, vadidegen környezetben kelljen magához térnie utána és ott is kelljen maradni. Elég volt ilyet csak álmodni is néha... Hányszor és meddig riadozhattak ettől, s hányán, lengyel és szlovák meg vendfelmenői, miközben vérük búvópataka, mely a véletlen diadalmával, néhol el-elejtve, de azért a nevet is vitte-vitte Liptóból, Podolinból, Galíciából lefelé és szétfutva-elolda- lazva, néhol, az Alpokalján, a Karavankáknál Pettauig, a Kárpátokban újra felfelé, s megint le a karsztba, a Dunához - maga Anton egy Mura menti takaros falucskában látta meg a napvilágot -, ki tudná számon tartani, egyet meg egyet valaholfelvetett: mesterembereket, mihasznákat, bakákat. Miközben a fehérnép más és más véreknek adta magát a népeknek jobbulást, sorsuk jobbra fordulását, sirámaikból kiváltást ígérő szaporításuk ragályos, örömteli lázában, amit egy ország, egy császár ígért ugyan, de könnyű volt magasabb eredetű szónak hinni, oly helyről jövőnek, ahol kétségtelen a döntés, mi érdemes a megmaradásra, s mi a megtöretésre, mint a fazekas műhelyében, ahol a jól sikerült munka hercegi mázt kap, s a kemencéből kiszedett, ugyané kéz formálta selejt nyomban összetöretik. Lóról le, lóra, nyeregbe, könnyen lendült Anton Gajda lába a végeérhetetlen kaszárnyabeli és terepgyakorlatokon azután is, hogy a lábsérülése rendbe jött, inai nem reszkettek meg akkor sem, amikor csatamezőn szólalt meg a trombitaszó. Csak jóval később, amikor kivénhedt korában az utolsó, utolsónak is gondolt csatába küldték, és egyszer csak nyúzott testek közt találta magát a szalmán, zötyögő szekéren, meg se tudott mozdulni, csak a ciprusok hegye vonult mellettük az égen, később meg fejeket látott maga körül, fölébe hajló arcokat, melyek hol a fejébe akartak bújni, hol a végtelenbe tapogatva piszkálgatták a lábát... 55
