Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 10. szám - Bognár Antal: Örök dicsőség (Részlet A prosperus tartozása című regényből)

Itt, az Ompoly torkolatánál még csak nem is nagy veszélyben, hanem inkább kényszerű helyőrségi várakozással, járőrözés, ellátmány és hadifoglyok kísérgetése, felvigyá- zása közben telt a szolgálat a csekély erőkkel körülzárt városban, a szászság övezetében, jóformán a magyarok nagy zendülése egész idején. Miközben délre is, ahol az orosz erők tódultak át a hágókon, nyugatra is, ahol az érchegyek köztfegyverre kaptak a románok, északkeletre is, ahol viszont egy lengyel tábornok hívta seregébe a székelyeket, hullott az ember minden oldalon a váltakozó hadiszerencse szeszélyei szerint, mundérban vagy védtelenségében kitéve a bosszúnak. Mégis itt érte előbb egy buta fejsérülés, júniusban, az ostromzár harmadik hónapjának a vége felé, amikor az addigi tessék-lássék, kevés kárt okozó, lődözés után két napon át nagy erővel bombázták Karlsburgot, a magyarok Gyulafehérvárját, amit románul is erre a mintára neveznek Álba Iuliának.

Csendes szünnap után, vasárnap reggel fél hatkor, szokatlan időpontban és szokatlan hevességgel szólaltak meg az ágyúk, és ebédidőig ontották a lövedékeket. Az nyomban világossá tette az ostromlók feltámadt buzgalma a mi Anionunk előtt, hogy alighanem erősítés érkezett kötelékeikhez valahonnan, mert most mozsárból és vetőágyúból is lőttek. A várbeli épületek ki is gyulladtak, és a buzgó oltás ellenére leégtek, három ember halálát lelte, három katona a helyőrségben megsebesült. A legkülönösebb a negyedik sebesülés volt, a mi Anton Gajdánké. Meg nem tudta volna mondani, miért jelentkezett éppen aznap kísérőnek a kenyér vételezésére induló szekérre, hiszen még csak messze se kellett menni az erődítményből a pékségbe, a templomépületet megkerülve - ilyen egybeesésekről csak Agneszka tudott utólag borzongató titkokat feltárni elkerekült szemmel, szaporán bólogatva, erről különösképp, ezerszer hallotta tőle elsep- pegni, merthogy pontosan azon a Szent Iván-nap éjjelen álmodta szegény azt, hogy egy ismeretlen katona bepólyált fejét tartja az ölében, apácaruhában, valami omladékon ülve, s amikor a pólya résén az arcához ér, érdes követ érez, az elnehezült testet nem tudja feljebb emelni, hiába erőlködik, és amikor a katona válláról a hátán lejjebb siklik a keze, ott is kő, csak kő, megkövesült fájdalom, mintha a sebesült kőháta egybe volna tapadva a kövekkel, melyekre ledöntötte sebesülése, mintha a kőből kellene kitépnie, ijedten rebben föl álmából, hogy hiszen akkor táblában lenyúzódna eleven testéről a bőr... Furcsa mód ettől, a katona elesettségétől oldódott benne a félsz, hogy hiszen a pólya bármilyen arcot rejthet.

Berzenkedése ellenére, mert minden szentes babonaságtól is idegenkedett, a mi Anionunk azért olykor-olykor, amint a derekát ropogtatva körültekintett a fürtöcské- ket mutogató, a nyári szélben vidáman lepkéző szőlőlevelek játékán, eltöprengett az évek körforgásának ezen a fránya összetalálkozásán az ő jelentéktelen életében, nem tudván mire vélni, hogy hiszen, teringettét, valóban, sok évvel az emlékezetes karlsber- gi esemény után, amikor már a megérdemelt obsitosi pihenőre készülődhetett volna, és a II. hadtestet kisegítésképpen Lombardiába vezényelték, ismét ugyanazon napon találták szembe magukat váratlanul a franciákkal a Chiese és a Mincio között, s kezdődött el a két irdatlan nagy sereg iszonyatos öldöklése az olasz módra művelt szőlődombokon, a csata, melyben mindenki senki volt. E napnak a végén találta magát a mi őrmesterünk vérző, jajgató, egy korty vízért elepedve anyjukat hívogató bakák közt, akik még ezerszer szerencsésnek mondhatták magukat, hogy egyáltalán rájuk találtak, és van, aki fólteszi rá őket, egy szekér szalma derékalján, a karlsberginél sokkal komi- szabb, kardvágástól származó fejsebbel, melyről az örök életében viselt horpadás tanús56