Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Bondár Zsolt: Mindenki viszi át a szerelmet
szöveggel kapcsolatban használva sem a kissé szentimentális felhangú minőséget értem alatta, nevezetesen, hogy a szerző őszinte dolgokat ír-e le. A mű őszintesége számomra azt jelenti (és ez mégsem annyira nyilvánvaló, mint amilyennek hangzik), hogy nem törekszik művészetnek lenni, hanem az. Akként viselkedik. A nagyon fontos különbség a kettő között a törekvés iránya. Ha ugyanis az írás önmagáért való, a már említett magányba épülő, akkor valóban létrejön művészet, és az valóban tartalmat képvisel, más kérdés, hogy értékeset-e. Ha viszont a törekvés a megfelelésre irányul, ha mércéket állít fel, és a mű értékét is ezekhez köti, akkor a mű nem őszinte. Akkor csupán megfelelni igyekszik különböző elvárásoknak, beilleszkedni próbál már megkezdett, és ezáltal elkoptatott stílusokba, ha úgy tetszik: utánoz. Ezt úgy kell érteni, hogy a megoldásait panelekhez köti, hozzá méri más hasonló megoldásokhoz, és ebből von le értéket ahelyett, hogy hinne az írásában. Ezzel az a legnagyobb gond, hogy áthárítja a felelősséget az adott mintákra, gyakorlatilag nem áll ki a művéért, hanem csak már megtörtént sikerekre és értelmezésekre mutogat, visszaél a mások által kiküzdött elismertséggel. Ez tetten érhető a mű bármely rétegében, akár a témájában, akár a formájában, akár abban, hogy milyen eszközöket használ. Az őszinteség hiánya a tudatosságot mesterkéltséggé teszi, az evidenst közhellyé, az önreflexiót hivalkodássá, a formabontót dilettánssá. Minden írónak nagyon fontos éppen ezért, hogy tudjon különbséget tenni művészet és (ezúttal pejoratív értelemben használt) irodalmi között. Mivel hogy természetes módon mint szerző, részévé válik egy közösségnek, egy beszédmódnak, akaratlanul is hatnak rá az elvárások, stílusát befolyásolja a közönség igénye, ennek eredményeképpen pedig nagyon sokszor elkezdi összemosni a két kategóriát, és valljuk be, ez ahhoz vezet, hogy a sematikusabb, könnyebben befogadható műveket kezdi el értékesebbnek látni, munkáiba tehát alapjaiban beépíti a sikerességre törekvést. Ezáltal művei és gesztusai kikerülhetetlenül irodalmiak, ha úgy tetszik, irodalmiaskodók lesznek, irodalomba kerülni akaróak. Tökéletesen beilleszkednek egy-egy diszkurzusba, mégis: nem lesznek önállóak, nem tudnak építeni káromkodásból katedrálist, mivel elvesztik szélsőségeiket: továbbá már csak sztenderdekből merítenek, melyek még az elismertségen belül eshetnek. Az ilyen munkásság gyakorlatilag nem tiszta művészet, csupán egy adott gondolatkör kritikája. A szöveg félelme tehát nem létezik az irodalmivá válás félelme nélkül sem. Ugyanilyen markáns kérdés a giccs problémája is. Nagy Lászlónak elengedhetetlen érdemei vannak abban, hogy olyan eszközhasználatot, olyan magatartásmódot emelt vissza a verseibe, amikből már évtizedek óta nem tudtak, nem mertek építkezni az írók. Költészete a mai napig egyedi abból a szempontból, hogy észrevétlenül töri meg a giccsé válás szisztémáját, gyakorlatilag olyan közeget hoz létre a verseiben, amik nem engedik giccsként viselkedni az amúgy akár dilettánsnak is ható formulákat, ezért is érezzük az életművét - véleményem szerint legalábbis - nagyon összeállónak és egyenletes színvonalúnak. Egyértelmű, hogy bármely kifejezés viselkedhet giccsként az adott környezetben, ha nem képvisel megfelelő szövegösszetartó erőt, viszont bizonyos kifejezések, szavak, akár műfajok (például 86
