Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Bondár Zsolt: Mindenki viszi át a szerelmet
3 BONDÁR ZSOLT Mindenki viszi át a szerelmet' A HITELES ÍRÁSTÓL NAGY LÁSZLÓN ÁT A SZÖVEGFÉLELEMIG Bár leginkább egy meglehetősen szubjektív Nagy László-kép támaszmondatának tekinthető, mégis úgy érzem, egy-egy vers külön értelmezésére is teret ad a következő tétel: Nagy László a szöveg félelmét igyekezett elismerni. Elismerni maga előtt is, és elismertetni másokkal, a kánon és a követők ismeretében biztosan állítható, hogy ez utóbbi sikerült. Az előbbihez pedig valószínűleg semmi közünk. Ez a félelem, mely elsőként (főleg) az újholdasoknál válik kézzel foghatóvá és tovább már nem halaszthatóvá, két jelentős utat jár be. Weöres Sándor közprédává teszi, feloldja, kineveti - egészen odáig konkretizálja, hogy már érzéketlenné válunk iránta, ezzel pedig azidáig elképzelhetetlen evidenciát ér el. Nagy László ettől igencsak eltérően (és ebben talán csak Juhász Ferenc követi, de ő is csak alig) tovább görgeti maga előtt, még tovább tartja mozgásban ezt a feszültséget, és csak azért is kivárja, hogy az olvasó vessen véget a kimondatlanságnak, az olvasó mutasson rá az elismerés szükségességére. Az újholdasok a nyelvi tapasztalat elsőbbségében igyekeztek tetten érni ezt a félelmet, Nagy László viszont külön utat jár be - (azóta is) példa nélkül álló módon megpróbálja a kifejezés helyett a magára-vállalást, még ha ez nyilvánvalóan lehetetlen és eleve kudarcra ítélt is. Viszont ezzel a próbálkozásával egy olyan teret sikerül megnyitnia, melyben az artikulálással, a „lefogalmazással” átütő energiává alakíthatja a szövegfélelmet, így létrehozva a huszadik század egyik legnagyobb hatású magyar irodalmi életművét, amely a maga egyediségével (alkotáselméleti szempontból) leginkább a szerzőknek mutatott addig ismeretlent. Műveiben (melyek közül kétségtelenül egyik legismertebb a Ki viszi át a szerelmet) olyan, sokszor látens alkotásesztétikai problémákat vet fel, amelyek mellett lehetetlen szó nélkül elmenni, és amelyekkel (legalább is ez idáig) még a posztmodern szerzők sem tudtak fenntartások nélkül mit kezdeni, nagyon kevés kivételtől eltekintve. Ennek az lehet az oka, hogy ezen problémák sokszor morálisak, és minden esetben relatívak. A következőkben ezekkel az alkotáshoz, íráshoz köthető problémákkal foglalkozom. A szerzőnek, és ezzel aligha lehet vitatkozni, legnagyobb bizonytalansága nem más, mint stílusának magánya. Az írás a hit cselekvéskényszerbe helyezésének is felfogható, hiszen bizonyosságot alkotásainak minőségéről, egyáltalán minősíthe- tőségéről a szerző nem szerezhet. A stílus mint szemlélet hisz abban, hogy önmaga, és hogy csakis önmagával mérhető, ezzel gyakorlatilag véghezviszi a színtiszta és súlytalan önreflexiót: saját ottlétével helyezi el önmagát. Kezdőpontjára áll egy átrendeződésnek, egy előtte még sosem volt variációt képvisel, törekszik az őszinteségre. A feszültség abban rejlik, hogy a szerző a retorika központja felé tart, mégis a marginálisra vágyik - az egyediség felé tart, mégis a hovatartozásra vágyik. * Elhangzott A12 legszebb magyar vers program Ki viszi át a szerelmet konferenciáján 2010. szeptember 25-én. 84
