Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 9. szám - Tévéinterjú 2001-ből
csak a szereplőlistáig jutottam el. Ez egy nagy kaland lesz az életemben: milyen lehet írónak lenni - kérdezem én meg magamtól negyvenhét évesen. Egy halom dolgot el kellene olvasnom, amit szerettem volna már, de nem volt rá időm, ami miatt kevesebb is vagyok, mint ami szeretnék lenni. És ha rendszeresen tudok írni, és rendszeresen tudok olvasni, akkor megint másfajta dolgok kerülnek ki a kezem alól. Most például Vámbéri Ármin életét olvasom. Felmondásom előtt el nem tudtam volna képzelni, hogy én Vámbéri Ármint kezdek majd olvasni. Bele sem fogtam volna annak tudatában, hogy előbb vagy helyette, mármint az olvasás előtt vagy helyett, ilyen-olyan penzum van még, javítás, ilyesmi, amiről Juhász Gyula azt mondja, „megölnek a latin-dolgozatok”. Ugyanígy voltam én is ezzel. Hát, most nem fognak megölni a latin-dolgozatok, elolvasom a Vámbérit, és a Vámbéri után megint valami haszontalan dolgot fogok elolvasni, aztán még egy haszontalan dolgot, megírom Münchhausen báró Cirkuszát a Nagycirkusz számára, ami régóta érdekelt, és januárban meg is lesz a bemutatója, állítólag. Tehát, olyan dolgokat fogok csinálni, amiket szerettem volna már régen, és nem volt rá időm. Hátha bejön. Itt a regény. Huzella Péter barátom építész volt, legalábbis építészdiplomával rendelkezik, ő elhozta a régi jegyzeteit, a sportcsarnok tervrajzait, és még mindenféle épületekről olvasok, mert az fenntartható, hogy egy építész egy regényfolyam első részében semmilyen építészeti dologról nem beszél, és semmilyen építészeti mozzanata nincs a könyvnek. De az már nagyon nehezen tartható fenn, hogy a másodikban sem. A harmadikban viszont egyenesen kötelező. Ez annyit tesz, én most nekiláttam a stúdiumoknak, és építész leszek egy darabig. Ez is nagyon jó, tudod? Ablakokkal foglalkozni, különféle felületkezelésekkel, meg áthidalásokkal - ez állati izgalmas...- A próza megszövésében azért vannak technológiai kérdések. Ugye, hogy meddig monológ, hol van táj leírás. Ehhez valami szakmai ismeretanyag csak kell. Jókai így csinálta... Kosztolányi ezt merte megtenni...- Nekem eddig a költőket kellett ismerni, nem a prózaírókat. De azt gondolom, hogy egy ilyen típusú regénynél, mint a Papírváros, lehetetlen mintákat követni. A dolog úgy működik, hogy én bele vagyok szerelmesedve a saját mondataimba. Nyilvánvalóan ez baromságnak tűnik, hogyha az ember így mondja, vagy így kimondja. De én akkor is élvezem azt, hogy elindulnak ezek a végtelennek tetsző mondatok, lehet lebegtetni a nyelvet, lehet lebegtetni azt, amit akarok azzal a mondattal, és a mondatnak nincs vége, és állandóan valamilyen kapcsolási formákat kell találni a mondatok között. Néha öt-hat olyan gondolat is megjelenik egy mondaton belül, ami elbújik, visszajön. Ez tipikusan zenei szerkesztés...- Jó, de közben azért egy ajtó kinyílik, egy fiú meg egy lány sétál, hideg van, házibuli van, tehát események is történnek, amit ábrázolni kell, le kell írni.- Hát, ettől szenvedek, mint a kutya, hogy események is vannak. Ezektől szenvedek a legjobban. Nyilvánvalóan ezek a legproblematikusabb részei a Papírvárosnak, mert az ilyesmit valóban csak valami már ismert módszerrel lehet megoldani, hogy valaki kimegy, meg bemegy. Azt még nem tudom, hogyan lehet megcsinálni, ha meg kell csinálni, leginkább ki kéne kerülni az egészet. Az új, a második kötetben ezeket a ki-bejöveteleket is megpróbálom minimálisra visszaszorítani.- A prózában azért információt is kell közölni, tehát tárgyi világról is kell adni híradásokat... 19
