Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Szilárdi Béla: A színek bűvöletében
hulló test nyugalma. Goethe azt a kérdést feszegeti, ha valaki egy kutyát fest, akkor vagy a képek, vagy csak a kutyák számát gyarapítja. Esetünkben Berény Róbert a remekművek számát gyarapította. Melyik „polcra” velük? Oscar Ghez a Tunéziában született, majd Svájcban híressé lett (a genfi Musée du Petit Palais alapítója) művészetpártoló, gyűjtő, érdekes írásban tudósít a Czóbel Bélával való kapcsolatáról. Jellemzést is megfogalmaz, ami szerintem, az ebben az írásban taglalt mind a nyolc festőre érvényes: a magyar kulturális örökség jelenléte, vérmérséklet, költőiség, ami ugyanakkor valami vakmerőséggel párosul, erős érzékiség. Nem tudom, hogy valaha összeültek-e együtt a „Nyolcak” egy pofa sörre. Dicsé- rően megveregették-e egymás vállát. Egyáltalán... de nem is ez a lényeg. Az a lelkes megszállottság, ami a megvalósított három kiállítást jellemezte, a képek minősége, új esztétikája egyedülálló a hazai művészettörténetben. Kisebb-nagyobb sikerrel mind magáévá tette, hogy „a festő dolga az, hogy az észlelést keletkezése pillanatában, még az észleletek előtt ragadja meg. A szín, mint esemény, a csoda, hogy megtörténik valami (tudniillik a szín történik meg), hogy legalábbis a szemmel valami megesik”. Szívük együtt lüktetett a korral, mert annak nem csak szemlélői, de aktív részesei is voltak. Ne foglalkozzunk azzal, ki mit másolt le, és kiről. (Max Beckmann a német expresszionizmus egyik festője, gúnyosan írja barátjának: „itt van ez a Matisse, aki ma körülnéz nálunk, mit tud rólunk lemásolni, aztán Párizsban kiállítja”) Nem ez a lényeg. Ha összehasonlítunk egy August Macke, Erich Heckei, André Derain, Georges Braque vagy Czóbel Béla, Márffy Ödön csendéletet, akkor persze a stílusjegyek szőrözgetése után vegyük észre, hogy az egyik német, a másik francia vagy magyar festő. Persze, van köztük híres és kevésbé híres, de nem mindig jelent a hírnév minőséget is. (Cézanne neve sokáig csak egy kis körben volt ismeretes.) Örüljünk, hogy voltak. A Nyolcak. *** A Farkasréti temető huszonegyes parcellájában érdekes felfedezést tehetünk. Az egyik síron festőállvány. Rajta áttört kép, benne feltehetően a művész maga. A sírfedőn az írás: Berény Róbert 1887-1953 és felesége Eta. Meg kell állni előtte, mert a látvány gondolatokat ébreszt. A síremlék Lesenyei Márta, Zsennyében élő szobrász- művész alkotása. Tudom, hogy ő a „Nyolcak” közül még többet személyesen is ismert. Pontosan érezte, tudta, milyen világban éltek ezek a művészek. Különösen Berény. Ezért olyan kitűnő ez az alkotás ? Nincs manír, csak az átgondolt metafora működik, amely nem egyszerűen egy festő életének jellemzése, de a koré, a vele együtt lélegző alkotóké is. Úgyszólván az evidencia szintjén érzékeli a kevésbé kiművelt látogató is. A csend izgalmas kort idéz. Hétköznapi, egyszerű festőállvány előtt állunk. Mindez mégis a korszerű plasztika kifinomult nyelvén jelentkezik. Valószínűleg Berény hálásan nyugtázná a szobrásznő érzékeny figyelmességét. 79
