Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Szilárdi Béla: A színek bűvöletében
kubistább, a „Fekvő akt”. Majd két jelentős, (Olasz lány aktja, és Montparnasse-akt) magukat meglehetősen kellemetlen pózban érző, kígyómozgást sejtető, középen álló modell képe következik. Mindkettőn a központi perspektíva valahol az ágyék táján fixálódik, de ha a lefelé való rövidülést akarjuk érzékelni, közelebb kellene mennünk. Persze, mi maradunk, mert a képen mindkettő egyszerre jelentkezik. Lassan belopakodik Cézanne a történésbe. A következő „Idill”, Berény legtitokzatosabb képe. Én kísérletet sem teszek a rejtélyek megoldására. Viszont meglehetősen feltűnő a kép színszegénysége. Fekete, barna, kék, zöld, fehér. Nem tudom, hogy Berény gondolt-e munka közben arra, Cézanne milyen kevés színnel dolgozott. Csak, ha nagyon szükséges volt, keverte őket. Ha az óriási palettájára tekintünk, ott 11 sárga, 5 piros, 3 zöld, 3 kék, 1 fekete és 1 fehér alapszínt találunk. Persze a Berény-kép nem a kevés színtől lesz a kiállított képek egyik gyöngyszeme. Tovább lépve csendéleteket látunk. Ott sorakoznak egymás mellett Tihanyi, Czigány, Orbán levegő után áhítozó képei. Milyen érdekes, hogy a középre állított, nem nagyon jelentősnek mondható Cézanne kép, még ebben a környezetben is megmutatja erényeit! Lélegzik, mert a tárgyakat enyhén vibráló levegő veszi körül. A látogató diszkréten, csendben lépked a teremben. Hol van már az az idő, amikor a látottakon az emberek „egészséges brutalitással kacagtak”. A suttogó véleményeket hallgatva sehol nem látni „megcsontosodott észjárású kortársakat”. Kernstok lovakat zabolázó ifjainak nem kell tartani inzultustól. Márffy Saloméja szégyenkezés nélkül mutatja perzselő érzékiségét. Ma már legfeljebb azon kapja fel a fejét a látogató, hogy Márffy ipari tájakat is festett? Megnyugtató, Tihanyi „Tájkép híddal” képén a konkrét és a színfoltok harmóniáját felfedezni. Ma már nem nagy meglepetés, de szép Orbán „Magányos fája”. Figyelemre méltó az utolsó teremben szintén Orbántól a „Nagy akt” 1911-ből. Már Cézanne-nál megleshettük azt a pillanatot, amikor a festő eléri, hogy valami mozgalmasság révén - amit maga érzékelt festés közben - színfoltok segítségével nemcsak közvetíti felénk, de eléri azt a hatást, hogy mi is részeseivé válunk a képnek. Nem könnyű feladat. Amikor Berény Róbert „Ignotus portréja” előtt megállunk, csodálatos élményben lesz részünk. Cézanne-hoz hasonlóan Berény is azt kérdezi: mi történik velem, miközben a modellre tekintek? Vele együtt megéljük, hogyan alakul át a modell, az ember, élménnyé, miközben a színek, színfoltok, vonalak képpé formálódnak. Másodlagos, hogy akit látunk negyvenhárom éves, hogy gondterhelt arcán ezernyi gondolat cikázik, hogy a festési móddal az addig elért összes újítás, eredmény manifesztálódik. „Az érzékelés fontos, nem maga a forma, amit látok” fogalmazott Cézanne. Berény szemlél, nem manipulál. Mint ahogy az 1912-ben festett „Jelenet IV”-ben sem. A mozgalmasság nem az alakok véletlenszerű rendezetlenségében, a színértékek váltásában, azok ritmusos alkalmazásában rejlik, hanem azt mi magunk tesszük azzá. Hogy is? Nézés közben a már leképzett tárgy tudatunkban átalakul, és mint egy másfajta önmaga jelenik meg. Itt is sikerül Berénynek a cézanne-i látáselv alkalmazása, amit később Alberto Giacometti így fogalmazott meg: „Cézanne szétrombolta az észlelés, érzékelés összes szabályát”. Végezetül még egy Berény-képről: „Karosszékben ülő nő” (1912). Az élménykeresés hatja át a képet. Az átlós szerkesztést követve szemünk valami történet után kutat. Mindhiába. Hogyan is lehetne történetet festeni? Újra a takarékos színhasználat, ezúttal a sötétek helyett a sárgásbarna dominál. Idő, tér, jelzés csupán. Állapot. A darabjaira 78
