Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Árpás Károly: Új útra lépve
2. Szépen sütött a nap, jó volt ülni a szatymazi diófa alatt. Túl voltak a vasárnapi ebéden, Zsótér gazda ment vizitálni a szüretet, csak ketten ültek az asztalnál. Az asztalon túrós, tepertős, krumplis és tejfölös pogácsa volt, mellette cserépkancsóban könnyű, tavalyi homoki bor, szódásüveg meg a vödörben. A fiatalember mellényben volt, előtte az asztalon papírok.- „Nőm is csalatkozott. A hír möghozta, hogy a töttesek csakugyan kézrö körültök, s a bunda most ott van az igaz hivatalban. Négy nap alatt átvehöti a tulajdonosa, öllönköző ösötben elárvörözik, mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára. Nyomban útra költ a kastélyba. Nőm habozott ögy porcig söm. Hiszön csak az igaz jussát mögy körösni. A szolgabíró nem tött sömmi öllönvötést, böismörtö, hogy a bunda itt van, s némán intött Filcsiknek, hogy jöjjön utána. Sok fényös, szőnyögös bönyílón körösz- tül vözöttö a sáros csizmájú Filcsiket, ki félénkön tipögött utána, míg végrö ögy félig sötét szobába értök.- Ott van a bundája! - szólt röszkötő hangon, ögy szöglötbö mutatva. - Vigyö öl!” Mariska kisasszony nem tudta visszafojtani a nevetést. Az olvasó szünetet tartott. Bort töltött a kiskorsóba, szódát nyomott rá, lassan kortyolta a hűs fröccsöt. Talán elég időt hagyott. Csend lett.- „Az örög szömök lassanként szokták mög a homályt. Dö azért önkéntölönül is odatalált, ahonnan a halk nyöszörgés hallatszott. A szolgabíró odalépött, s széthúzta az ágyfüggönyököt. Filcsik hátratántorodott. Ott föküdt Terka haloványan, mint a lötört liliom, hosszú fökötö szömpillái lőcsük - va, lábai a hírős tulipános bundával lötakarva. Szép volt így haldokolva is. Ögy a földtől búcsúzó angyal. Vajon hová siöthöt? Hiszön az égből már lebukott ögyször! Löhöt, hogy fel söm nyitja többé azokat a bűbájos szömöket, mölyök olyan hamisan tudtak kacsintani, azokat az édös ajkakat, mölyöket olyan gyönyör volt csókolni. Filcsik némán, mozdulatlanul állott ögy porcig, mintha gondolkoznék; azután szilárdan lépött az ágyhoz, és lövötte a haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Möglöhöt, úgy söm lesz rá szüksége többé. A haldokló angyal még csak mög söm mozdult. Filcsiknök még csak a közö söm reszkötett. Még csak ögy utolsó pillantást söm vötött a szögény löányra. Némán, szótlanul mönt ki, mintha nőm fájna nöki sömmi.” Mariskából kibuffant a nevetés. A fiatalember fölállt.- Kálmán! Várjon! Ne haragudjon! Mindjárt megnyugszom. A kisasszony remegő kézzel töltött magának egy teli pohár bort, és lassan kortyolgatva megitta. Amikor a kiskorsót letette, már nem reszketett a keze.- Kérem! Folytassa! Kálmán! Kérem!- Rendben. „Még arra söm fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal szi- szögött utána, hogy „pogány”. Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak dacára, hogy östölödött, hazaindult járatlan utakon. Nőm akart most ömbörökkel találkozni. Talán éröztö, hogy ő nőm az.” 63
