Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Kiss Gy. Csaba: Magyar-horvát végek emlékezetéről
reformokat szorgalmazó magyar liberálisok szövetségese volt, mivel szemben állt az illírizmus horvát politikájával. 1841-ben ők alapították meg a Magyar-Horvát Pártot (Horvatsko-Vugerska stranka), a horvát történelem első modern pártját. Szemben álltak Bécs politikájával, s nem fogadták el a horvát nemzeti ébredés nyelvi programját, sem pedig az „illír” nevezetet, mivel az ő szemükben ez a horvát név és kaj- horvát nyelvük megtagadásával lett volna egyenlő. Ok voltak a közös államiság fönntartásának a hívei, a zágrábi megyegyűlésen magyar viseletben, attilában jelentek meg. Az „illírek” őket nevezték gúnyosan „magyarónoknak” (a magyarománia szóból), 1860 ők lesznek utána a „Nemzeti Alkotmányos Párt” hívei. A magyar történész így jellemzi ezt a horvát politikai erőt: „Ez az irányzat nemesi nagy- és középbirtokosokból, kormányszéki és vármegyei tisztviselőkből, gazdatisztekből szerveződött, s tömegerejét a túrmezei parasztnemesség képezte.”6 Lábra kapott ugyan olyan délibábos nézet is, hogy ez a nemesi közösség magyar eredetű, ennek azonban semmi alapja nincs, sajátos közösségi identitású horvát etnikai csoportról van szó. Miután a túrmezeiek a nagy horvát nemzeti elbeszélésben negatív szerepet kaptak, s ezt az értékelést vitte tovább mind a két jugoszláv állam történetírása, tankönyvei, „emlékezetpolitikája”, következésképp hagyományaik ápolása óvatosságot követelt. Részint azt próbálták hangsúlyozni, hogy a nemesi közösség sem volt egységes, sem az 1840-es években, sem a magyar-horvát kiegyezés után, voltak tehát olyan képviselői, akik például 1848-ban Jelacic mellé álltak. Részint pedig azt, hogy a túrmezeiek sem voltak árulói a horvátságnak, csak a maguk módján képviselték a nemzet ügyét, sőt olyan megközelítéssel szintén lehet találkozni, amely arra utal, hogy a horvát névhez való ragaszkodás az „illírek” délszláv egységtörekvéseivel való szembenállásként is értelmezhető. A független Horvátországban mindenesetre megjelennek a sajátos regionális hagyományokat fölelevenítő kiadványok, egyesületként újjászületett a Túrmezei Nemesi Közösség (Plemenita opcina Turopolje). A Túrmezei életrajzok (Turopoljski vjekopisi. Velika Gorica, 1996.) című kiadvány bemutatja a régióhoz kötődő jeles személyiségeket, függetlenül attól, hogyan értékeli őket a nemzeti emlékezet kánonja. Szerepel tehát közöttük az a Josipovich Antal (Antun Danijel Josipovié), aki túrmezei ispánként (comes) vezette a Horvát-Magyar Pártot, s kemény ellenfele volt a horvát nemzeti újjászületés politikájának, Zágrábban illírellenes tüntetéseket szervezett. 1848 áprilisában megtagadta Jelacic bánnak az engedelmességet, majd elmenekült Magyarországra, ahol Zágráb megye főispánjaként és a túrmezeiek képviselőjeként vett részt az országgyűlés munkájában, a szabadságharc leverése után az osztrák katonai bíróság pedig tízévi börtönbüntetésre ítélte, s csak 1860-ban térhetett vissza szülőföldjére. A helytörténeti kiadvány tárgyilagosan közli életrajzát, csak finom ironikus utalással említi, hogy Josipovich-ot megszólták a magyarok hiányos nyelvtudása miatt. Magyarországon a történészeken kívül senki nem tartja számon sem a magyar kormány oldalán politizáló (és ezért súlyos büntetést szenvedő) horvát politikus, sem a túrmezei nemesség emlékét. Harmadik határvidékünk egy adriai kikötőváros: Fiume. És ebben az esetben már nem csak magyar-horvát határvidékről van szó, hanem nyelvek és kultúrák sokszínű együtteséről, sajátos multikulturalitásról, melynek a XXI. századra csak kevés nyoma maradt. A lakosság etnikai összetétele a város dinamikus növekedésével sokat változott a XIX. és XX. században. Szláv (horvát és szlovén) többsége a XIX. század közepétől olasszá lett, bár a fiumei elit nyelve származástól függetlenül a XVIII. század 59
