Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 8. szám - Kiss Gy. Csaba: Magyar-horvát végek emlékezetéről

végétől inkább olasz volt, mint horvát. A város hátországa viszont egyértelműen hor- vát volt. Jelentősebb magyar kisebbsége csak a XIX. század végére lett. Az eredetileg a német-római birodalomhoz tartozó várost Mária Terézia 1776-ban csatolta a magyar koronához, egészen pontosan először tágabb környékével, a horvát királyi tanács közbeiktatásával, majd amikor három évvel később megszűnt ez a tanács, „külön testként”, Horvátországtól elválasztva. A XIX. században mind a két nemzeti mozgalom igényt tartott a városra, 1848 augusztusában a báni csapatok szállták meg. A magyar-horvát kiegyezési tárgyalásokon a legkényesebb kérdés Fiume volt, a probléma megoldását az uralkodóra bízták a felek, ő a magyar fölterjesztést hagyta jóvá, ezt a horvátok mindvégig ideiglenes jellegűnek tekintették, sérelmeik közt tartották számon. A magyar hagyományban a „Szent korona gyöngye” jelzőt kapta, mint a királyság egyetlen kikötővárosa, kapuja a nagyvilág felé. Nagyarányú fejlesztése ebben a „magyar időszakban” következett be, Budapest mellett Fiume volt az ország legdinamikusabban fejlődő városa. Igen gazdag szépirodalom, politikai publicisztika és útleírás készítette el az egyetlen „magyar kikötő” már-már mágikus képét.

A lakosság olasz többsége részint önálló városállam megalakítását, részint az olasz „anyaországhoz” való csatlakozást kívánta az első világháború végén. Az utolsó magyar kormányzó 1918. október 18-án hagyta el a várost. Fiúménak három történeti narratívája is van. Egy olasz, egy horvát és egy magyar. Megtalálhatók benne a közös pontok, de ezek nemegyszer kölcsönösen kizárják egymást, konfliktusokra utalnak. Az utóbbi években kulturális és tudományos rendezvények egész sora próbálja föleleveníteni a többkultúrájú Fiume emlékét. Befejezésül Devcic érsek szavait szeretném idézni. 2003 tavaszán II. János Pál horvátországi látogatása alkalmából meglátogatta Fiúmét is, a város érseke üdvözlő szavaiban fontosnak tartotta elmondani: „Szentatya egy olyan horvát városba érkezett, amelynek jelentős olasz és magyar hagyományai vannak.”

Ezeknek a magyar-horvát határvidékeknek évszázados hagyományuk volt a közvetítés, politikai és szellemi elitjük kétnyelvű és kétkultúrájú (vagy még több) volt. Erős regionális identitásukat a modern nemzetté válás homogenizáló tendenciái igyekeztek fölszámolni. Az egymás rovására készülő magyar és horvát nemzetállam terve külön-külön térképet készített a régiók emlékezetéről, következésképpen a másik kultúra színei általában elhalványodtak rajta. így a határvidékek ilyen megközelítésben sokat veszítettek közvetítő szerepükből. Még sötétebb lett a kép a kommunizmus évtizedei alatt, amikor még az úgynevezett szocialista országok között is „vasfüggöny” húzódott. Magyarország és Jugoszlávia határa 1948-tól a hatvanas évek közepéig különösen merev válaszfal volt. A magyar-horvát határvidékek közös kulturális örökségét a Dráva folyó mind a két oldalán feledésre ítélték. Pedig nem képzelhető el együttműködés és európai szintű integráció a két mai szomszédos ország között a határvidéki és jószomszédi hagyományok életre keltése nélkül.

1 Rapacka, Joanna: Leksykon tradycji chorwackich. Warszawa, 1997. p. 130.

2 Markovié, Mirko: Medimurje. Zagreb, 2003. p. 9.

3 Gönczi Ferenc: Muraköz és népe. Budapest, 1895.

4 Gönczi Ferenc i.m. p. 9.

5 Ress Imre: A nemzeti legitimáció és a magyarságkép historiográfiai elemei a horvátoknál, a szerbeknél és a bosnyákoknál. In: Kapcsolatok és keresztutak. Budapest, 2004. p. 10.

6 Ress Imre i. m. p. 63.

60