Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Kiss Gy. Csaba: Magyar-horvát végek emlékezetéről
két nemzeti kultúra, a horvát és a magyar átmeneti övezetei, köztes területei, közös határvidékei. Néhány ilyen közép-európai régió példájával jól lehet érzékeltetni, milyen sajátos szimbiózisok jöttek létre a mi tájainkon, s mennyire fontos megkísérelni e hagyományok rekonstruálását, zárójelbe tenni a modern nemzet szétválasztó narratívájának a logikáját. Végvidékeink minden esetben kultúrák érintkezési felületeit is jelentik. Természetesen hosszú - és a közép-európai átlagnál nem egyszerűbb - a magyar-horvát határvidékek története. Két olyan országról van szó, amelynek a középkor óta sikerült államiságának folyamatosságát biztosítania, ám ennek az államiságnak a századok alatt jelentősen változott a jellege, és hosszú történelmi korszakokon át többé vagy kevésbé híjával voltak a teljes szuverenitásnak. Magyarországot és Horvátországot, mint ismeretes, 1102-től az első világháború végéig, tehát több mint nyolcszáz éven át, unió kapcsolta egymáshoz. Kivételesen hosszú ideig létezett ez az államközösség, s magának e történelmi ténynek magyar és horvát emlékezetét is érdemes volna különféle források (történetírás, tankönyvek, szépirodalom, közvélekedés) alapján elemzés tárgyává tenni, hiszen a modern nemzetté válás külön útjaira induló magyarok és horvátok a XIX. és a XX. században eltérő módon értelmezték ezt a kapcsolatot, és az is rendkívül tanulságos, hogy a változó külső hatalmi erőtér és a politikai célok miként módosították az államközösség megítélését. Mikor beszéltek a magyarok például Horvátország meghódításáról, „kapcsolt részekről”, és mikor társországról. Mikor hangsúlyozták a horvátok, hogy annak idején, az első Árpádházi uralkodó horvát királlyá koronázásakor valójában államszerződést kötött a horvát rendek képviselőivel, és mikor hivatkoztak arra, hogy ezzel a nemzeti függetlenséget veszítették el, nyolcszáz éves rabság kezdődött számukra. A következőkben a magyar és a horvát kultúra határvidékének néhány kérdéséről kívánok szólni; arról, hogy miként jelenik meg három konkrét „határvidéki” régió, a Muraköz (Medimurje), Túrmező (Turopolje) és Fiume (Rijeka) a két közösségi emlékezetben. Természetesen csak a modern nemzet e térségekre vonatkozó legfontosabb magyar, illetőleg horvát narratívájára összepontosítván a figyelmet. Előtte azonban két beszédes példát, hogy érzékelni lehessen a közös magyar-horvát kulturális örökség máig létező és föl nem oldott dilemmáit. Megjegyezvén, hogy a két szomszédos nemzet egymásról alkotott képe jelenleg 180 fokban különbözik a XIX. század negatív sztereotípiáitól. Több mint hat éve figyelhettem föl a zágrábi állomáson a népszerű horvát napilap első oldalán a vastag betűkre: „Magyarország a legjobb szomszéd”. Egy közvélemény-kutatásnak volt ez az eredménye. A budapesti egyetemen évek óta készíttetek hallgatóimmal rokonszenvlistát a kelet-közép-európai térség népeiről. A horvátok majd minden esetben a három első helyezett közé kerülnek. A középiskolás irodalomkönyvekben Magyarországon és Horvátországban is a nemzeti irodalom kultúránk latin nyelvű fejezetével kezdődik. És az első nagy költő - itt és ott is - Janus Pannonius. Ugyanaz a személy. Költészetünk első európai rangú képviselője, írják róla a horvát és a magyar tankönyvek. Magától értetődő a kérdés: mit jelent, mit jelenthet a többes szám? A Szlavóniában született Janus latin nyelven írt, identitásáról pedig maga azt vallotta: pannóniai, és ebbe a fogalomba Mátyás király egész birodalma beletartozott. Hiába ismeri meg a horvát diák azt a tényt, hogy Pécs püspöke volt a költő, a magyar diák pedig azt, hogy Janus anya55
