Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Kiss Gy. Csaba: Magyar-horvát végek emlékezetéről
nyelve föltehetően horvát volt, mindkettejüknek bizonyára meglepetés volna, hogy a „nemzeti irodalom” a másik országban is vele kezdődik. Bizonyára példa nélkül való az európai irodalmak történetében, hogy egy barokk eposzt a költő édestestvére fordít egy másik nyelvre. Zrínyi Miklósnak az „Adriai tengernek szirénája” című kötete, mely a Szigeti veszedelem című eposzt tartalmazza, 1651-ben látott magyarul Bécsben napvilágot. 1660-ban jelentette meg Péter öccse Velencében ezt a kötetet, s benne a Szigeti veszedelemnek, a horvát változatát. S ez a vállalkozás több volt, mint fordítás, mert nem csak a nyelvi pontosságra ügyelt, hanem a horvát befogadó sajátos szempontjaira is. Horvát kulturális ismeretterjesztő kiadványokban ma is előfordul, hogy csak Zrínyi Péter eposzáról beszélnek, szóval sem említve, hogy egy magyar nyelvű alkotás adaptációjáról van szó. Olyan különös megállapítással is találkoztam, hogy Zrínyi Miklós tulajdonképpen horvát író, aki idegen nyelven készítette el nagy művét. Ugyanez a költő és hadvezér Zrínyi Miklós a magyar emlékezet panteonjának meghatározó alakja, a magyar patriotizmus példája. A XVII. században a két Zrínyi egyszerre lehetett magyar és horvát, a közös haza hőse; komplementáris volt a két identitás. Zrínyi Miklós prózai műveiben néhány éve összeszámlálták egy egyetemi szeminárium hallgatói, hogy hányszor vallotta magát az író-hadvezér ennek, hányszor annak. Magyarnak többször, de nem egyszer horvátnak is. A XIX. századtól az egymással szembe kerülő nemzeti mozgalmak céljainak megfelelően megkettőződött a magyar és a horvát emlékezetben a költő-hadvezér Zrínyi Miklós alakja. A tárgyalandó magyar-horvát határvidékek sajátosságai alapjában véve eltérnek a katonai határőrvidék jellegzetességeitől. Általában azt mondhatjuk a határvidékekről, hogy kultúrák kommunikációjának a területei, ahol sajátos együttélési modellek alakulhatnak ki a közvetítés gazdag hálózatával, ugyanakkor feszültségek, ellentétek földje lehet a mindenkori határövezet, politikai-nyelvi diszkriminációval, nemzetállami projektumok ütközési területe. A három kiválasztott határvidék hagyománya mindenekelőtt a magyar, illetőleg a horvát nemzetállami tervek kereszteződése miatt különbözik a két nemzet kollektív emlékezetében. Egyszerűsítve azt mondhatjuk, egymás rovására készültek a nemzetállami projektumok. Ugyanakkor bizonyos fokig enyhítette és egyben bonyolultabbá is tette a helyzetet, hogy az államközösség évszázadokon keresztül az elitek között szoros személyi kapcsolathálózatot hozott létre, mindkét nép a nyugati keresztyénség övezetéhez tartozik, és 1852-ig, a zágrábi érsekség létrejöttéig a katolikus egyházi szervezet is közös keretet jelentett. A különböző jogállású régiók között természetes volt az átjárás, továbbá a horvát nemzetállami tervek között olyan elképzelés is volt - igaz, kisebbségi, de 1868-tól 1918-ig meghatározó pozícióban -, amely a magyar-horvát unió fenntartásával kívánta biztosítani a horvát nemzeti fejlődést. „Mivelhogy a Muraköz klasszikus határvidéki terület, a legrégibb időktől kezdve különböző kulturális és egyéb hatásoknak volt kitéve. Itt pannon, alpesi, szláv, horvát, germán és magyar hatások keresztezték egymást.” - olvassuk Mirko Markovié honismereti összefoglalójában.2 Ma Horvátország egyik megyéje (zupanija). A Mura és a Dráva folyó között található, területe 783 km2. A magyar és a horvát nemzeti mozgalom közötti kibékíthetetlen ellentétek egyik tényezője a XIX. században. Gönczi Ferenc 1895-ben jelentette meg áttekintését a táj népi kultúrájáról.3 Könyvének bevezetőjében leszögezi, hogy a középkortól kezdve Magyarország határa a Dráva folyó, 56
