Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 8. szám - Kiss Gy. Csaba: Magyar-horvát végek emlékezetéről
KISS GY. CSABA Magyar-horvát végek emlékezetéről „S ugyan ki nem volt már a mieink közül magyar Budán és horvát a Drávától délre...” Miroslav Krleza: Zászlók 1.127. Van a lengyel történelemnek és identitásnak egy kulcsfogalma, a végvidék: Kresy. E fogalomnak szinte lehetetlen párját találni más kultúrákban. Az egykori Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság keleti határvidékéről van szó. Többnemzetiségű tájakról, például a szűkebb értelemben vett Litvániáról, vagy Volhíniáról és Podóliá- ról, végekről, ahol szüntelen védekezni kellett a keletről jövő támadásokkal szemben. A második világháború megpecsételte ennek a vidéknek a sorsát, a szovjet birodalom ukrán és fehérorosz lakóira hivatkozva magához csatolta ezt a területet, és 1944-45-ben ebből Sztálin tapodtat sem engedett. Lengyelek milliói költöztek innen nyugatra, hogy saját hazájukban élhessenek. Mégis talán nem egészen ok nélkül gondolhatjuk, hogy a hasonló geopolitikai térben elhelyezkedő Magyar Királyságban - társországával, Horvátországgal - szintén megszületett a végvidék (confines) bizonyos tekintetben hasonló fogalma, hiszen a mi országaink szintén a nyugati civilizáció határvidékének számítottak, és a keleti „végeket” gyakran veszélyes zónának kellett tekinteni az ország biztonsága szempontjából. Az ottomán birodalommal szemben a védekezés katonai övezetét a magyar uralkodók, később a Habsburg királyok sajátos katonai igazgatású területként különítették el az ország többi részétől. A horvát történelemben még annál súlyosabb volt e területek (ún. határőr- vidék, horvátul: vojna krajina, németül: Militärgrenze) kérdése, hiszen volt időszak, amikor Horvátország nagyobb része török megszállás alatt volt, és a megmaradt országrész többsége a határőrvidékhez tartozott. Ahogy a nemrégen elhunyt kitűnő lengyel kroatista, Joanna Rapacka írta a Leksykon tradycji chorwackich (Horvát hagyományok lexikona, Varsó 1997.) című alapvető művelődéstörténeti munkájában: „...a Határőrvidék kérdése a horvát hagyomány egyik legösszetettebb és leginkább tragikus fogalmainak egyike.”1 A Határőrvidéket kiszakították a XVI. század végén a horvát társország fennhatósága alól, s a bécsi haditanácsnak rendelték alá. Jelentős mértékben módosult a terület etnikai összetétele. A török birodalomból pravoszláv vlachok költöztek be, akik folyamatosan szlavizálódtak, majd később felekezeti hovatartozásuk alapján a modern szerb nemzeti identitást választották. A Határőrvidék a hősi katonai erények legendáriumának a szülőföldje. Európa és a keresztyénség védőfala, bátor, rettenthetetlen vitézekkel, másfelől viszont a Határőr- vidék az elmaradottság, a kiszolgáltatottság és brutalitás földje. fejtegetéseink tárgya azonban nem ennek a határőrvidéknek - egyébként ez a jelenség is a közös magyar-horvát múlt része - a kulturális hagyománya, hanem a 54
