Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Benedikty Tamás: Jelzőfények egy leárnyékolt világból
oktatója és irányítója akar lenni. Többnyire jól teljesítette feladatát; elkötelezettségét illetően ellenállt minden terrornak s minden csábításnak. A Délvidéken egyébként nem az irodalmi művek és mozgalmak, hanem a napi- és hetilapok töltöttek be tudatformáló szerepet (függetlenül a hatalommal való kiegyezés, a megalkuvás s a kozmopolita mellébeszélés mikéntjétől), s a délvidéki magyar irodalom kialakulásában is a sajtó játszott középponti szerepet. Hornyik Miklós sajátságos sajtószemléje átélhetővé teszi a mai olvasó számára a Délbácska dicső, ám ugyanakkor rémtörténetbe illő küzdelmét, az újság orgánumának színességét, széles spektrumát a korabeli élet majdnem teljes tükrében. Valójában gyenge, semmitmondó szó ide a sajtószemle, s a sajtótörténeti elemzés is. Noha a szerző a lap írásaiból indult ki, elmélyült, sokrétű műveltségének, fel- készültségének háttérarzenálját arra használta, hogy a trianoni rettenet történelmi, diplomáciai, népességstatisztikai, szociológiai, művelődés- és gazdaságtörténeti s hatalmi viszonyait mindenre kiterjedő tablóvá szélesítse, melyen a káosz arca olyan, akár a görög mitológia Medúzájáé. Rátalált a bemutatás bonyolult, de sikeres módjára: mit éreztek, mit éltek át elődeink, s ebben segítette szépírói tehetsége, beleérző képessége, érzékenysége is. Megrendítő élmény volt egyik napról a másikra kisebbségi sorba kerülni, hazát veszíteni, kővé válik tőle az ember lelke. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy az emberek felocsúdjanak, hogy egyáltalán felfogják, mi történt velük, hiszen nem kaphattak elfogadható választ (máig sem!), miért alakult ez így, s hogy az egész világ s benne Európa miért Magyarországot boncolta föl elevenen. Ahogyan Hornyik a Délbácska kilenc évfolyamából válogat, ahogyan kommentálja, kiegészíti, ahogyan ironikusan reflektál a hatalom aljasságaira, ahogyan testközelbe hozza a hajdani szereplőket, az újság sokat szenvedett munkatársaitól a korabeli balkáni világ ilyen-olyan felfuvalkodott figuráiig s a fortyogó Európa idiótáiig, zsarnokjelöltjeiig, s a semmibe vett kisemberek, tucatsors-áldozatok szánalmasan esendő vagy éppen karikatúrajellegű csetlés-botlásáig, azt a történészek soha nem fogják megtanulni, mert ehhez több kell, mint az évszámok, adatok, események rögzítése és szakszerű elemzése. Erre így csak olyan író képes, aki beleszületett a kisebbségi sorsba, s bármennyire okos, intellektuális, mindig a szívéből is beszél. (Természetesen nem hátrány az, hogy Hornyik sajtótörténészként és újságíró-szerkesztőként is a legkiválóbbak közé tartozott, tartozik.) Az 1918 novemberétől megszállt és elszakított magyar területek új gazdái közül a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság volt a legsovinisztább gyarmattartó: fölszámolta a magyar közigazgatást, bezárta a magyar iskolákat, betiltotta a magyar helységnevek s a hivatalokban a magyar nyelv használatát, leállíttatta a közművelődési és társadalmi egyesületek működését, kisajátította a magyar pénzintézeti és alapítványi tőkét, államosította a magyar földbirtokokat, s csendőri erővel tolon- colt ki az új állam területéről negyvenezer magyar állampolgárt, akiket később hozzátartozóik is követtek. S ez csak a kezdet... A szerbség nem hirtelen berobbanó pestisjárványként érkezett a Délvidékre, hanem a török hódoltság idején, melynek ő esett először áldozatául. Fokozatosan, hullámokban telepedett a Magyar Királyság területére, hol martalócként, hol megbízhatatlan szövetségesként. A legnagyobb számban s a végleges letelepedés szándékával 1690-ben Csarnojevics Arzén ipeki pátriárka vezetésével jöttek 73
