Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 1. szám - Benedikty Tamás: Jelzőfények egy leárnyékolt világból
Magyarországra. I. Lipót osztrák császár csak „vendégnek” tekintette és vissza is akarta telepíteni őket, de a karlócai béke meghiúsította ezt a tervet. Rabiátus természetük, állandó vándorlásaik és erőszak-imádatuk miatt nem örvendtek közkedveltségnek, s öldökléseik miatt (Rákóczi-szabadságharc, majd 1848-49) ellenségként könyvelte el őket a magyar közvélemény. Ennek ellenére olyan kiváltságokat és szabadságjogokat kaptak, hogy a világon bárhol hálás lett volna bármely jövevény, ha csak a felével is megajándékozzák. A rablás és erőszak mint szokásjog meghatározta a szerb közigazgatási hatóságok magyarellenes hajszáját a Trianon után ölükbe pottyant Délvidéken. A szerb katonai megszállástól számítva két évig szó sem lehetett magyar újságról, mivel azonban a nemzetközi békeszólamok látszatát fenn kellett tartani, elindulhatott a Délbácska azzal a természetes és csak kevéssé titkolt szándékkal, hogy minden közleményével a nemzeti összefogás, önvédelem és önmegőrzés szükségességét domborítsa ki. A gyarmati rabszolgák sorsa várt a lapra és munkatársaira. Álarcos szerb terroristák bombamerényieteket követtek el a redakció ellen, többször is szétzúzták a szerkesztőség berendezését, bántalmazták a Délbácska újságíróit, 1923-ban élet- veszélyesen megsebesítették dr. Szlezák Rezső felelős szerkesztőt. S ez így ment végesteien végig, miközben a hatóság (rendőrség, bíróság) elszabotálta a fellépést az Orjuna (az akkori szerb nacionalisták al-Kaidája) ellen. Sem a jugoszláv állami, sem a szerb ortodox vallási ünnepeken nem jelenhetett meg a lap, mi több, 1923 júniusában az egész szerkesztőséget őrizetbe vették, és tíz napig aszalták a börtönben. Legtöbbet Tornán Sándor szenvedett a nyakába zúdított sajtóperektől, pénzbüntetésektől, többször is bezárták, hosszú ideig gunnyaszthatott szalmazsákon, 1928 januárjától például négy hónapig. Az újvidéki politikai rendőrség exponálta magát leginkább, de segítőtársakra, feljelentőkre is talált a helyi szerb lapokban - és sajnos, a Vajdaság című cionista újságban is. A Délbácska terjesztését minden eszközzel (tettlegességgel, példányainak elkobzásával, egy-egy településről való kitiltással) akadályozták az Újvidék környéki falvak szerb elöljárói. Kelet-Európábán nem volt szükség a manapság oly sikeres fantasy műfajára. Itt az állandóan megújuló erőszak írta a végtelen történetet, melynek páriái, kaszton aluli kitaszítottjai mi magyarok voltunk, és nemcsak az elcsatolt területeken, hanem 1944-től a csonkaországban is. Hornyik a terrorisztikus körülmények s a mindezek ellenére mindig megújuló szellemi produktum párhuzamos tükrében veszi sorra a lap kül- és belpolitikai rovatait, cikkeit és azon próbálkozásait, hogy az ostobasággal, rosszindulattal és gyűlölettel szembeszállva mégis valamilyen elfogadható kompromisszumra jusson a hatalommal. A Délbácska által képviselt ügyek azonban sorra durva elutasításban részesültek, hogy csak egyet említsek: gyakran még a délvidéki magyar amatőr színjátszó csoportok próbálkozásait sem engedélyezte a szerb hatóság. A Délbácska legfőbb bűne a puszta léte volt, meg az, hogy teljes mellszélességgel állt ki az Országos Magyar Párt mellett, mely a megfélemlítések miatt több évig csak a passzív ellenállás, a tétlenség állapotában leledzett. Amikor pedig 1928-ban átvette a Délbácska radikálisabb elképzeléseit, már késő volt; az előző években a szerb és a horvát képviselők többször is összeverekedtek a belgrádi parlamentben, revolverlövések dörrentek a Tisztelt Házban (három horvát politikust gyilkolt meg egy 74
