Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7. szám - Gál József: "Szeretnék a világosság része lenni"
nagyon nagy szám! Legfiatalabb tanárunk, Szabó Iván velünk együtt került a főiskolára. Minket - jó értelemben - állandóan hajtott. Dolgozni, dolgozni! - mindegy, hogy mit, csak legyen kedvünk agyagot, követ, fát kézbe venni. Régóta tudom: nagyon igaza volt. Egyébként az én főiskolás éveimben még kevés nő volt a szobrászok között. Azt a férfiak mesterségének tartották. Ezért, ha el akartam fogadtatni magam, jól kellett teljesítenem. Talán még jobban, mint a férfiaknak. Az igazi mesterem Pátzay Pál volt. Engem kolléga úrnak szólított. A megszólítást furcsálltám: de úgy éreztem a megszólítás kicsit dicséret volt, igaz kicsit távolság- tartó is. Felülről nézett mindent, véleménye sokszor lesújtó volt. Nem kímélt senkit. Soha nem dicsért, legfeljebb nem szólt semmit. Csak amikor osztályozott bennünket, akkor tudtuk meg, mit gondol rólunk, hogyan értékeli teljesítményeinket. Miért a szobrászatot választotta? Magam sem tudom. De utólag kiderült, hogy jó választás volt. Milyenek voltak a főiskolai évek, hogyan teltek a napok, hetek? 22-23 évesek voltunk, gyönyörű órákra emlékszem, sokat tanultunk. Persze nyögtünk mi is a ránk is nehezedő politikai nyomás miatt. A rengeteg provokáció, amit tapasztaltunk - nem csak a politikában, hanem a főiskolán is - megerősített bennünk egyfajta belső ellenállást. Ezt akkor nem tudtuk megbeszélni egymás között, mert tartottunk a másiktól is. Jóval, 50 évvel később derült ki, hogy mindannyian szenvedtünk ezektől az ideológiai, politikai hazugságoktól. Szakmailag viszont lehetőséget kaptunk a fejlődésre. Abban az időben még mindig görög, római gipszeket másoltunk s elvégeztünk minden olyan stúdiumot, amely egy-egy témában tradicionálisan kötelező volt. 1954 vagy 55-ben Budapest díszkútjaira a Kultuszminisztérium az építészekkel egy közös nyitott országos pályázatot írt ki. Ezen a pályázaton legnagyobb meglepetésemre Finta Józseffel közösen készített munkánkra második díjat kaptunk. Egy lányfigurát készítettem. Nagyon jó volt együtt dolgozni, hiszen így töviről-hegyi- re megbeszélhettük elképzeléseinket, vitatkozhattunk dédelgetett terveinkről s ezekbe nem szólt bele senki sem. Ez a folyamat fontos része volt a fölkészülésnek. Persze hiába volt a „győzelem” a terv nem valósult meg. Idősebb szobrászok kapták a megbízatást: Medgyessy Ferenc, Kerényi Jenő és még mások is. Hogyan kezdődött a főiskola utáni pályafutása? Amikor megkaptuk a diplomát, ott álltunk egyes-egyedül. Nem volt főiskola, nem volt tanár. Úgy éreztük föllélegezhetünk, megszabadultunk kötöttségeinktől, nem szól bele senki az elképzeléseinkbe. Naivak voltunk, hiszen nem volt köröttünk senki, aki rányissa szemünket a hibákra. Az is kiderült, hogy később sokkal többen szólnak bele a munkánkba, mint a főiskolán. Nekem szerencsém volt. 1954-ben, amikor végeztem - már Kiss Sándor szobrász feleségeként - alig vártam az önálló életet. O nem nagyon szólt bele a munkámba, sőt maximálisan helybenhagyta, amit csináltam. Dicsért, mindig dicsért. 15
