Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7. szám - Gál József: "Szeretnék a világosság része lenni"
A diploma megszerzése után az Epreskert mellett a Kmetty utcában, a Kernstock- házban dolgoztunk egy fafödémes emeleti műteremben négyen, két festő, Deák László és Bolha Henrik és két szobrász, a férjem és én. Alig fértünk el. Amikor később az Aranka utcában bérelhettünk egy kis műtermet már csak ketten - újult erővel dolgoztunk. Volt-e pályakezdőként elégséges megbízatásuk, amely lehetővé tette a tisztességes megélhetést? Még 1950-ben, de lehet, hogy előbb történt, - ahogy mondták -, Rákosi és slepp- je megjelent az évi Nemzeti Kiállításon a Műcsarnokban s megkérdezte, van-e vásárló ezeken a nagy bemutatókon. A nemleges válaszra elrendelte, hogy év végén minden vállalat köteles vásárolni képet, szobrot. Az is törvénybe került, hogy minden új közintézmény, állami lakóház köteles a költségvetésébe betervezni képzőművészeti alkotásokat. Ezt hívták kétezrelékes munkáknak. Ettől kezdve minden szobrász, festő fellélegzett, még az absztrakt, nonfiguratívok is kaptak „falat, ablakot.” A díszkút-pályázatot megnyerte, de nem valósult meg. A szobrászok élettere a köztér. Pályafutásának gerincét is köztéri szobrai, emléktáblái alkotják. Mi volt az első megvalósult munkája? Az elsőt még utolsó éves főiskolásként készítettem. Ez a diplomamunkám volt. Hódmezővásárhelyen a Virág utcai óvodában állították föl. Lány libával címet adtam neki. Ezután szinte minden esztendőben készíthettem egy-egy köztéri munkát: szobrot, emléktáblát, domborművet. Mindig igyekeztem minden megbízásomat jól és szépen megcsinálni. A zsűrikben jóindulatú emberek ültek - emlékszem Erdei Dezsőre, Pándi Kiss Jánosra - akik rendszeresen hozzásegítettek egy-egy megbízás teljesítéséhez. Ezek az évek - az 50-es, 60-as, 70-es évtizedekre gondolok elsősorban - a felszabadulási, tanácsköztársasági, november 1-ei emlékművek - talán nem túlzás - dömpingje. Maga is kapott ilyen megbízást? Politikaiakat nem, mert én az első pillanattól, az első mozdulatoktól érzelmileg is egyértelműen elváltam férfitársaimtól. Tőlem távol esett az a típusú politikai hangvételű plasztika, amit akkoriban a kollégák egymás közt nyeles szobrászatnak neveztek az ágáló, kinyújtott karok miatt. Engem nem érdekelt, idegen volt ez az évfordulós téma: november 7-e, hazánk felszabadulásának, a Tanácsköztársaságnak soron következő évfordulója, a fegyvert tartó szovjet katona, a zászlóvivő munkás alakja. Távol estek, mert ideológiailag nem éreztem meggyőzőnek a hátteret, az alakok pedig, amit elvártak a megrendelők, túlságosan dagályosak, túlzottan hősiesek voltak. Nem voltak őszinték. Én is készítettem persze egy felszabadulási emlékművet Derecskére. Ez egyetlen nőalak volt. Az általánosan elfogadott felszabadulási szobrok között azonban mindvégig idegen maradtam. Az én világom az intim terek, kertek, iskola- és óvodaudvarok, parkok, templomok világa lett. 16
