Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 7. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 11.)
keztetett a mai napon. Amaz is, ez is annyi felséges magyar ízt, aromát, hangulatot tartalmazott, amennyivel nem csupán testi, de lelki éhségemet is kielégíthettem. Végül rendeztem a számlát, granszenyőr (grand-seigneur) tiszteletdíjat küldtem Seress Rezsőnek, majd a Gloomy Sunday dallamától kisérve józanon és jólla- kottan kisétáltam a vendéglőből. Most a hallgatóságom tartott hatásszünetet, aztán kisvártatva a sofőr dörmö- gött valamit, amit a tolmácsnő nem fordított le. Pedig rám is nézett a sofőr és a szemével is beszélt. Látszott rajta, hogy fontosnak tartja közlendőjét.- Ez a Gloomy Sunday nekem ismerős - jegyezte meg a tolmácsnő, miközben hatalmas díszdobozt halászott elő csomagjai közül s a térdére helyezte. Levette a tetejét és mutatta, hogy sütemények vannak a dobozban. Kínálta is. - Hátha mégis éhes maradt a magyaros hangulatú plovdivi koszt után. - Osszepréselte száját, szerintem azért, hogy elrejtse nevethetnékjét. Mérges lettem rá és szigorúan újra kérdeztem, hogy mit mondott a sofőr? Legyintett, bekapott egy rózsaszínű édességet, aztán tele szájjal folytatta: - Olyasmit mondott, hogy ne hidd el mindazt, amit hallasz, ne mond el mindazt, amit gondolsz. A tőle megszokott sületlenségek egyike. Előretolta a tálcát a férfiak közé s mondott is valamit, amivel derültséget váltott ki az elöl ülők körében. 55. „Ezek a rovásomra vihorásznak!” - villant fel bennem. Következő pillanatban azonban magam ellen fordult a haragom. Én voltam az, aki borzadalmas marhaságokat hordtam össze, hát megérdemlem, amit kapok! Mit akartam elérni ezzel a Kis Pipa üggyel? Azt bizonyítani, hogy mekkora kocsmahős vagyok? És kinek akarok itt ilyesmivel imponálni? Hát még, ha az is kiderülne, mennyire ösztövér silányság a valóságalap, amire kelekótya históriámat feltornyoztam? Kezdve mindjárt azon, hogy én csak úgy „betévedtem” volna a Kis Pipába! Nem véletlenül jártam arra, ahol ez a vendéglő volt. Éppen szemben laktam vele az Akácfa utcában. A negyedik emeleten voltam albérlő a lift nélküli ódon házban, amelynek olyan rozzant volt a kapubejárata, mintha éppen most zúzta volna be egy kortárs-Botond. Szemben, a Kis Pipa vendéglő nemes fából való, kapcsokkal, vasakkal rögzített, feketére lakkozott, szárnyas, méltóságos bejárata varázslatnak tetszett a rongyos, szemetes, hetedik kerületi környezetben. Vedlett váramból az utcára lépve többször tervezgettem, hogy benyitok azon a túloldali szép ajtón, de mindig máskorra halasztottam valamiért. Megannyi talponállót, presszót, kocsmát belaktam én már akkor Pesten, de ez a kisvendéglő - mintha - védte volna tőlem integritását. Aztán rájöttem, hogy kisebbségi érzetem van és az tart vissza. Amennyire önérzetesen vállaltam, sőt, vallottam szegényparaszti eredetemet úgynevezett közéleti jövés-menéseim során, mindenekelőtt egyértelműen elvtársi körletben, - annyira elbizonytalanodott egzisztencia lettem némely magán-érintkezésem alkalmával. Konkrétan a Kis Pipa ügyében az volt a helyzet, hogy nagyon emlékeztetett a püspökladányi Lami vendéglő légkörére. Az rögzült bennem gyerekkorom idejéből, hogy oda csak urak jártak. 9
