Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 7. szám - Csák Gyula: Háttér (Önéletrajzi részlet 11.)

Emésztett a gondolat, hogy én most, jelentős karriert befutott emberként, reti- rálok egy akármilyen pesti vendéglátóegységtől. Ereztem, hogy le kell győzni gyávaságomat.

Túli Jóska barátom szokása volt, hogy amikor sürgős és fontos tennivaló várta, azt mondta: „Mindjárt, csak előbb lefürdök”.

Én is ezt tettem.

A Szabad Föld szerkesztőségének egyik folyosója végében létezett egy tusoló kabin. Nem tudni, mikor és miért került oda. Rajtam kívül tudniillik senki sem használta. Én viszont rendszeressé tettem titkos használatát, mert albérleteimben általában fogyatékosak voltak a tisztálkodás lehetőségei. Gőzfürdőként is alkalmaztam, hogy nagy italozások után egyensúlyba hozzam folyadék háztartásomat.

Munkaidőn kívüli órákban ott vettem fel újonnan vásárolt fehérneműimet, a levetetteket meg ledobtam a lichthoffa nyíló ablakon. Más esetekben összecsomagoltam, utcára vittem, és a kukába dugtam, hátha jó lesz valakinek.

Ma úgy ítéltem, nincs időm jótékonykodásra.

Mentem a szerkesztőséghez közeli Akácfa utcába, ott be a Kis Pipába.

Sarokban foglaltam helyet és levetettem, meg felvettem zakómat, hosszasan igazgattam nyakkendőmet. Mindezeket azért, hogy felhívjam a figyelmet lila színű selyemingemre, ami nagyon jól ment okkersárga, nyári öltönyömhöz.

Az asztallapra emeltem guvrírozott vászoncipőmet, hogy a fűzők igazítása orvén megmutassam a nyolc, tíz főből álló vendégkörnek. Amióta megtudtam, hogy Ady Endrének száz pár cipője volt, nagyobb figyelmet fordítottam addig elhanyagolt lábbelijeimre.

Azután valóban rendeltem egymás után öt féldeci pálinkát. Egyébre nem emlékszem. Másnap reggel a hetvenéves házmester néni mesélte, hogy előző éjjelen letérdeltem előtte és megkértem a kezét. Még aznap átköltöztem a kefekötő mester lakásába, ahol harmadnapon jóba lettem a háziasszonnyal, és ahol rendbe rakva hagytam személyes holmimat, mielőtt Bulgáriába indultam.

56.

Egy süteményt a számba tömtem, nehogy szóljak bármit is. Ezekben a pillanatokban olyan vészjóslóan uralta lényemet fátumom, hogy minden moccanásommal csakis lefelé mehettem azon a lejtőn, amelyen a Kis Pipába elindultam. Legjobb tehát mozdulatlannak maradni.

Annyit azonban mégis mozogtam idegességemben, hogy mindegyik zsebembe benyúlkáltam. Abban a belső zsebben, ahonnan a receptet vettem ki az imént, rátapintottam valamire, aminek a percekkel korábbi emlékét még őrizték ujjaim bögyei.

Fényképet húztam elő, amelyen negyedik elemista koromban látszom. Nem összevont osztályok, hanem egyetlen osztály, de hetvenkét tanulóval. Évzáró tabló. Középen Dorogi Márton tanító úr.

Szilárd Zoltántól kaptam, legutóbbi találkozásunk alkalmával. Akkor tettem ebbe a zsebembe. Örömömre szolgált, mert abból az életkoromból nem volt semmiféle fényképem. Ezt pénzért árulta az iskolai fényképész és nagyapáméknak nem akadt rávaló.

10