Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Nyilasy Balázs: Miért szép a Kocsi-út az éjszakában?
NYILASY BALÁZS Miért szép a Kocsi-út az éjszakában? Előadásom címe, jól tudom, avíttas, szűkös, keveset ígérő. Régi, poros elemző gyűjteményeket idéz fel, s olyasféle attitűdöket involvál, amelyek irodalomtudományi pre-időkhöz kötődnek, a nagy elméleti bummot megelőző kőkorszakhoz kapcsolódnak. De hát mit csináljunk? Az ember néha újra megkívánja az együgyűt, a régit, valahogy úgy, ahogy ezerkilencszázhatvanhatban egy sláger erejéig Koncz Zsuzsa is megáhította az öreg, régimódi, vérpezsdítő tangót a rock and rollok, twistek, letkissek, mindenféle lázak és ugrálások divatja után. Miért is szép hát a Kocsi-út az éjszakában? A választ megkísértve az értelmezőnek mindenekelőtt a vers mértéktartó visszafogottsága tűnik szemébe. Igen, az 1909 augusztusában született költemény másképpen szép, mint az erő teljét látványosan mutató Ady-művek. Hiányoznak belőle az Ady Endre-i „balladák” (Az ős Kaján, Az én koporsó paripám, a Dús lovag násza, Az eltévedt lovas) talányos-izgalmas, mítoszi figurái, látomásos-fantasztikus színtér-kellékei, erőteljes, dramatikus erőterei. De nem találjuk a szövegben a költői nyelv sajátszerűségét demonstráló pazar szemantikus eltolásokat, grammatikus és mozaikrímeket sem: a muszáj segédigéből nem teremtődik tulajdonnév-melléknév, a lelkét-lelegelték, a part inog- jázminok, a törpék-megtömék kapcsolások erőteljes rímhatásai ezúttal nem nyűgözik le az olvasót. Nem fedhetünk fel átütő metrikát, lüktető jambust, muzsikáló daktilust sem a költeményben, mondjuk a „Dunának, Oltnak egy a hangja” vagy a „Reccsen a deszkapalánk” példájára, de a kuruc-versek intenzív tagoló erejét, a „szól a sípszó, átkozott nép / Ne hagyja az úr veretlen”-féle ritmusok archaikus energiáit is hiába keressük-keresnénk a szövegben. Nem szuggerálja a Kocsi-út az éjszakában az Adyra oly jellemző aszimmetria-látomást, a tépettség hiteles, poéti- kailag megkonstruált vízióját sem. A versre nem jellemző a provokatív rímtelen- ség (Az anyám és én, A Léda arany szobra), a háromsoros strófaalakításhoz társuló rímritkítás (Héja-nász az avaron, Búgnak a tárnák, Vén faun üzeneté) s a strófavégről elmozdított, „hatálytalanított” refrén, a rímtelen sorismétlés sem (Beszélgetés egy szekfűvel, a Léda a hajón). A Kocsi-út az éjszakában talán azért is szép, mert nem akar egyszerű, szomorú versnél több lenni, s ehhez a vershez nem illenének a látványos hangoztatások: az azonosulás és a máslét dialektikáját fölragyogta tó rímek, a rímhívások és válaszok megnyugtató harmóniája vagy gourmand különössége, a metrika és a ritmika erős lüktetése, a szókapcsolatok „költői” sajátszerűsége, a költői metafora, a szimbólum ultima ratiója. De lássuk ezt a hitelesen kopár poétikát kissé közelebbről! Az 1909-es költemény, nem tüntet a szimmetrikus Gestaltok hiányával, de az erős Gestaltokat, határozott bevéséseket, éles kontúrokat rendre mérsékeli, visszafogja. A strófák négysorosak ugyan, de a sorok szótagszáma, a hetes-kilences-kilences-hetes kom84
