Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Kulin Ferenc: Párhuzamok és ellenpontok Liszt Ferenc és Arany János pályafordulóján
társadalmi élet legnagyobb tekintélyei veszik körül, s élettársi kapcsolataiba a bankvilág farkastörvényei éppúgy beleszólnak, mint az orosz cár és a római pápa hatalmi érdekei. Arany - a világkultúrát integráló életművének termékenyítő hatása a nemzeti kultúrára korlátozódik, Liszt munkásságának a magyar tradícióból kifejlő inspirációi a modern zenei világkultúra ihletforrásai lesznek. És melyek azok a közös karakterjegyek, amelyek e poláris ellentétek mögött rejlenek? A legtöbb tanulsággal talán (l)ars poétikájuknak, (2)nemzeteszméjüknek, (3)po- litikai nézeteiknek és forradalom-szemléletüknek, (4) a privát szférához való viszonyuk érzelmi intenzitásának, s végül (5)számos művük vallásos élményforrásának összevetése szolgálhat. Miután az öt tematika mindegyike külön-külön is kitöltené ennek az előadásnak az időkereteit, ezúttal csak az első három vázlatszerű áttekintésére vállalkozom. (1). Hogy Arany ars poétikáját mennyire áthatja a művészet, az irodalom társadalom-job- bító, közösségformáló erejéről, illetőleg népnevelő feladatáról vallott meggyőződése, azt a Petőfivel folytatott levelezésének számos helye, irodalomtanári hitvallása és folyóirat-szerkesztőként kifejtett nézetei meggyőzően igazolják. (Ezek dokumentálásától - miután a legtöbb Arany-életrajz is hivatkozik rájuk - ezúttal eltekintek.) A romantikus Liszt népművelő ambícióit sem a kortársak, sem életrajzírói nem méltatták érdemük szerint. Pedig a Párizsban töltött éveinek legmaradandóbb terméséhez tartoznak azok a programtanulmányai is, amelyek a zene, a zenei élet demokratizálásának nagy ívű elképzelését vázolják fel. „A jövő egyházi zenéjéről” (1834) című, legelső írásában újfajta zenéért szállt síkra - írja Allan Walker -, amely - Lamennais-hez méltó elgondolással - „hatalmas méretekben egyesítené a Színházat és az Egyházat”. „A művészek helyzetéről és helyükről a társadalomban” (1835) c. másik cikkében követeli, hogy: „Vezessék be a zene oktatását a népiskolákban, terjesszék ki más iskolákra is és ennek kapcsán hívjanak életre új egyházi zenét; Szervezzék meg az énekkarokat és reformálják meg a gregorián éneket valamennyi párizsi templomban és a vidéki templomokban. Szervezzenek egy operaszínházat/.../, állítsanak fel zenetörténeti és filozófiai tanszéket. (Walker, I. 177-178.) Több szempontból figyelemre méltó ez a program. (1.) Liszt a zenét - akár Arany az irodalmat - nem pusztán egy önelvű művészeti ágnak tekinti, hanem egy demokratizálódó társadalom szellemi motorjának, amelynek ezért egyfelől a kultúra meglévő lehetőségeihez kell igazodnia (népiskolák, egyház), másfelől az államnak kell vállalnia olyan intézmények létrehozását és működtetését (operaszínház, tanszékek), amelyek a zenei élet sajátos szükségleteinek kielégítését szolgálják. Az egyházi zene megújításának szándéka is beleillik ebbe a demokratizáló művészi programba, de túl is mutat azon a vallás, a hit, az egyház szerepét is értelmező esztétikai filozófiája irányában. A gregorián énekek kor- és népszerűsítésének igénye nemcsak az egyház modernizálásának elveiből következik, hanem Liszt esztétikai értékrendjének, mi több: az esztétikum sajátosságának alapvetően teológiai szemléletével is összefügg. Abban az ütközetben, amely a XVIII. századi, elsősorban a német felvilágosodásból kinövő ún. tudományos esztétika, illetőleg az antikvitásig és a középkorig visszanyúló teológiai esztétika között zajlik, Liszt elméleti és zenekritikusi munkássága nem egyszerűen az utóbbi oldalán áll, hanem tudatosan rehabilitálja a te51
