Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Kulin Ferenc: Párhuzamok és ellenpontok Liszt Ferenc és Arany János pályafordulóján
ológiai esztétika megingott tudománytörténeti pozícióját! És Arany? Nos, az ő esetében nem beszélhetünk a költészet egyházi - hitéleti szerepének reneszánszáról, de arról igen, hogy - ha teoretikus írásaiban nem is - költészetében az ötvenes évektől a liszti életműhöz hasonlóan egyre inkább elmosódik a határvonal a profán esztétikum és a vallásos hitélmények művészi (lírai) megformálása között. {Fiamnak, Gondolatok a békekongresszus felől, Dante, Ráchel siralma, Az örök zsidó, Magányban, Honnan és hová? Sejtelem) (2). A mai magyar nemzettudat történelmi gyökerű ellentmondásainak illusztrálására aligha lehetne frappánsabb példákat találni, mint amit egyfelől Aranyjános életművének a modern nemzeti identitásélmény megalapozásában játszott szerepe, másfelől a Liszt Ferenc magyarságáról másfél évszázada tartó, változó hangszerelésű diskurzus kínál. Nemcsak azért Arany a pozitív példa ebben az összehasonlításban, mert sem magyarsága, sem nemzeti elkötelezettsége soha nem volt kétségbe vonható, hanem mert munkássága - kiváltképpen utóéletében - kitüntetett szerepet játszott a különböző identitástípusok összebékítésében, a szembenálló modernizációs modelleket követő értelmiségi táborok műveltség-alapjának megteremtésében. Arany költészetének ez a fajta integráló hatása nem korlátozódott sem az irodalmi Deák-párt regnálásának, sem a nép-nemzeti irány XX. század eleji kultúrpolitikai hegemóniájának évtizedeire. Felbecsülhetetlen szerepe volt a két világháború közötti népi-urbánus ellentét mérséklésében, megerősödve ’jött ki’ a marxizmus ideológiai kalodájából, s - az utóbbi két évtized tapasztalatai szerint - képes gravitációs terébe vonni az önmagukban érték-közömbös posztmodern irodalomtudományi diszciplínákat is. (Ld.: Németh G. Béla, Dávidházi Péter, Imre László, Szörényi László!) Hogy ez a már-már szárnyalni is képes kulturális identitástudat mégsem bizonyul elég erősnek és dinamikusnak ahhoz, hogy megszabadulhasson ballasztjaitól, annak olyan okai vannak, amelyeket a legérzékletesebben a magyar Liszt-kultusz történetével, illetőleg a liszti életmű hazai recepciójának felszínességével és egyoldalúságaival szemléltethetünk. S noha nem állíthatjuk, hogy a nagy művész zenei modernségével szembeni korabeli averziókat csupán a magyarságával kapcsolatos kételyek magyaráznák, megkockáztatom a kijelentést: a magyar nemzettudat inkoherenciára, amnéziás állapotra és érzelmi frusztráltságra utaló tünetei szorosan összefüggnek a művészeti modernségtől való elzárkózás hajlamával. Arany lírájának modernségét éppúgy nem értették a kortársak, miként a Lisztét. Félreértés ne essék tehát: nem azt akarom sugallni, hogy Arany nemzeti költészete Liszt világszínvonalú életműve helyett került a magyar kulturális értékhierarchia csúcsára. Éppen ellenkezőleg: azt kívánom bizonyítani, hogy a két művésznek minden tekintetben egymás mellett van a helye, s hogy egyikük mélyebb ismerete hozzásegíthet a másik rejtett értékeinek felfedezéséhez is. Konkrét példával élve: Liszt zenei újszerűségét könnyebben befogadjuk, ha már megértettük az 1850-es évek Aranyjá- nosának költészetét. (Egy önálló tanulmányban igyekszem bizonyítani: nem véletlen, hogy a saját korában tökéletesen érthetetlen H-moll szonáta titkát - Bartók tanúságtétele is ezt bizonyítja - éppúgy csak a XX. század embere képes megfejteni, miként Az örök zsidó legmélyebb jelentésrétegei is csak a posztmodern korban tárulhattak fel!) Am vessünk egy pillantást közelebbről a Liszt-kultusz történetébe! 52
