Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Weiner Sennyei Tibor: A nagy eretnek

markton, s más városkákon át Treviso felé vettük az utunkat, ahonnan Mestrén keresztül május 28-án, az úszó városba, a csodálatos Velencébe értünk, ahol Turri Ferenc gróf gondolájával jártuk körbe a várost. A Szent Márk téren úrnapi körmenet volt, ahová maga a gróf is eljött velünk. Különös hatása van annak a térnek! Emlékszem, hatalmas ponyvát terítettek felé, s a város lakói, nemesektől szegényekig szinte mind ott voltak. A gróf mellettem állván megkérdezte, hogy atyám, miképpen helyes az én imádkozásom? En kellemes hangulatban, kissé könnyeden válaszolván, azt mondtam, hogy tudja, gróf úr, éppen egy könyvet tanulmányozok, melyben ez központi kérdés. A könyv azt mondja, hogy kétféle imádság létezik, az egyik, amikor beszélgetünk vele. A másik, amikor szemléljük. Míg az első imában Istenre csak gondolunk, addig a másodikban Öt magát szemléljük. Természetesen a második az igazi gyakorlat! A gróf mosolyogva nézett rám, de nem vettem észre, hogy Adamus Aboedt atya mindent hallott, s nem láthattam arcát, ahogy lefagy róla a régi boldog mosoly. Másnap távoztunk Velencéből, s utunkat folytattuk Páduán és Bolognán át Forliig. Most meg kell állnom, mert az itt töltött este meghatározó volt. A fogadóban útitársaim ragaszkodtak hozzá, hogy a legjobb szobákat vegyük ki, s ezt az éjszaka folyamán, szeretőjével megérkező cavalier meglehetősen nehezményezte. Kisebb perpatvar alakult ki, s Mattheus testvér megbízásából nekem kellett lehűteni a forrongó lovagot, amelyre a leghelyesebb megoldásnak azt véltem, ha meghívom néhány kancsó borra. Emlékszem, jól bírta a bort, de rég ihatott már úgy, mint velem. Remek kedve lett, s hosszasan társalogtunk. Mondja csak atyám, kérdezte huncut bizalmassággal, mindig megtart minden liturgiát? Sosem csal? Akár a rózsafüzérrel? Egy bogyó ide-egy oda? - és nagyot nevetett. Vele kacagtam, s úgy mondtam, hogy én éppenséggel nem, de olvastam nemrég egy őrült spanyol könyvét, aki azt tanítja, hogy azok az imádságok, melyekről ő beszél eszközöktől mentesek. Emlékszem, hogy nevettem, milyen jóízűen, de a cavalier elkomorodva tette le a kupát, s körbenézve kérdezte csöndesen: az az őrült spanyol, nem véletlenül Molines Mihály? Még mindig nevetve, s nagy hangon kiáltottam, de bizony, Molines Mihály! A fogadóban ijesztő csönd lett. A lovag felkiáltott, mindenkinek egy kupával az én kontómra! Újra hangzavar. Jól figyeljen atyám, húzott közelebb, nem tudom, hogy az önök különös népénél milyen hírek járják, de itt, ha kiejt egy rossz nevet, hangja előbb ér Rómába, mint ön. Maga talán még nem is tudja, de lehetséges, hogy ön már elindult a keresők útján, s rá fog találni, de az ön érdekében mondom, tegye mindezt csendben, titokban. Leírni soha és sehol ne írja le, mert az tanúvallomás volna önmaga ellen. Ugyan, kérdeztem, kinek a kezében? Az övékben, s a bátor és részeg lovag tekintete a félelemtől csillogott. Nagyon nehezen aludtam aznap éjjel, s még a reggeli sem ízlett. Az volt az első étel, amit nem szívesen vettem magamhoz, helyette inkább a napfelkeltét csodáltam, szokásos reggeli imámat elhanyagolva, s a Szellemi vezető azon mondatán tűnődtem, hogy „eme összhang egy gyönyörűséges iga, mely minket a belső béke és a derű vidékére vezet”. Ó, bárcsak megtalálnám a belső békét, a derű virágos vidékeit, de szívem telve volt zaklatottsággal az előző éjszaka miatt. Velencéből Turri gróf gondolájával távoztunk, onnan Pádua, ismét Bologna, majd sor másik város érintésével, mint Térni, Narni, Castelnuovo, az egykori via Flaminián, a prima portán áthaladva, a ponté Milvion keresztül június 17-én, ugyancsak egy keddi napon, ötheti utazás után megérkez37