Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Weiner Sennyei Tibor: A nagy eretnek
tünk Rómába. Még Róma előtt volt egy olyan találkozásunk, melyről beszélnem kell. Firenzében, Richardi őrgróf elküldte értünk fogatát, amelyen elmentünk a toscanai hercegek márvánnyal és mozaikkal díszített, leírhatatlan szépségű mauzóleumába. A halál ellen e hercegek a művészet szépségével próbáltak küzdeni. Innen tovább vittek a Santa Maria Novellához, a dominikánusok hatalmas templomához, melynek széles keresztfolyosóján megálltam egy Noé bárkáját ábrázoló festmény előtt. A többi atya leszakadt, s én egymagám néztem hosszan e képet, amikor Richardi őrgróf odalépett hozzám, s azt mondta, látja atyám, Noét a világ bolondnak tartotta. Később aztán az egész földet elárasztotta az özönvíz, ő pedig ott találta magát egy dühöngő tenger hátán hajójában, azonban nem volt sem vitorlája, sem evezője, mégis értette, Isten mihez akar vele kezdeni. Bár én érteném. Sosem láttam még azelőtt ennyire gazdag, s mégis ennyire szomorú embert. Most már bevallhatom, hogy a bűnösnek tartott könyvből idéztem, amikor ezt válaszoltam neki: ne gondold, jó Richardi uram, hogy Noé tudott bármit is, vagy, hogy akkor és ott, evező és vitorla nélkül, a viharos tenger hátán értette volna meg Isten gondolatait. Egyáltalán nem értette azokat. Az őrgróf elmosolyodott, és a hosszú folyosón sétálva hallgatta tőlem, azt, amit akkor még nem értettem, csak vigasztalásként más fülébe suttogtam: „Amennyire tőled telik, légy türelemmel. Ne fordíts túlzott figyelmet a szárazságra, vagy a téged ért kudarcokra.” Köszönöm atyám, válaszolta, örülök, hogy te egy vagy közülünk. S akkor még nem értettem, hogy mire gondol, csak amikor megérkeztünk végre Rómába. Láttam a külső gazdagság silányságát a belső út csodájához képest. Megértettem, hogy bármenynyire is szeretném, nem élhetem azt az életet, amit ekkora már tudatommal gyanítani kezdtem, s amit az őrgróf jól sejtett, hiszen maga is Molines követője volt, ezt persze sosem írhattam le, főleg akkor nem, amikor Rómába értünk. 3. Rómában már javában olyan pletykák terjengtek, hogy a perbe fogott Molines Mihály, annak az istentelen alombrados szektának a tagja, akik szerint az igazi imádság az extázisbán égő állapot, míg mások - így útitársaim, Aboedt és March - szerint is, meg sem keresztelkedett soha, valójában zsidó, és az inkvizíció azt is kimutatta, hogy jó ideje elhalasztja a gyónást, s a szentségeket sem veszi magához. Naphosszat egy helyben ül, maga elé néz, s rezzenetlen középpontjára koncentrál. Az elmélkedés és okoskodás helyett a szemlélődést részesíti előnyben, mondta izgatottan Mayrhoffer testvér, miközben az II Gesü templomba tartottunk, ahol a jezsuitáknál az inkvizíció emberei várták jelentésem a Szellemi vezető könyvről. Ekkor már sejtettem, hogy komolyabb ügybe keveredtem bele, s undorodva hallgattam végig mind a 263 vádpontot, melyet felsoroltak Molines ellen. Majd felolvastak egy levelet Caraccoli bíborostól, Nápoly érsekétől, melyet a szentatyához címzett, XI. Incéhez, s melyet igen nehéz elfelejtenem: - „...Az utóbbi időben Nápolyban, de mint hallottam, már másutt is elterjedt e passzív imádság általános alkalmazása, melyet egyesek a tiszta hit vagy a csendesség imájának neveznek. Ezek magukat általában kvietistáknak, azaz lecsendesedet- teknek nevezik, mert nem imádkoznak hangosan, s az elmélkedést sem gyakorolják. Ezzel szemben amikor imádkoznak, oly csendben vannak, mintha holtak, de legalábbis némák lennének. ” Most ön következik, Sennyey atya. - mondta az inkvizítor 38
