Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Könyörtelen figyelem. Alexa Károly és Bokányi Péter beszélgetése Tárnok Zoltánról

im vannak tőle, és felismerem, hogy mely motívumait emelte át az én mondataimból. Ugyanaz a közeg és nagyon hasonló a mentalitás is, amivel környezetünket láttuk és elviselni próbáltuk. Aki olvasta Az árnyék című kisregényt az pontosan megismerhette ennek a tájnak a topográfiáját, középpontjában a józsefvárosi plébániatemplommal. József utca, Németh utca, Tavaszmező utca, Harminckettesek tere, Rákóczi tér stb. Egy sajátos zárvány: tereké és embereké. Más mint Mándy vagy Bereményi Teleki tere, Jókai külső Stáció utcája, Krúdy palotanegyed környéki zeg-zugai, noha ez mind-mind Józsefváros. Könyveit Szabados Árpád tervezte, aki szintén itt lakott a József utcában, igaz, hogy fenn a tetőn, mi meg az első emeleten... Tárnok világát olyanok lakják, akikről nem lehet mindig eldönteni, hogy szuverén emberi lények vagy csak alakok, figurák. Eszelősök, félbűnöző egzisztenciák, reménytelen koszladt kurvák, szénlehordók, lelkűkben és testükben megnyomorodottak, kizáródottak a tágabb emberi kommunikációból, a jövőből és gyakran saját múltukból is, reménytelen sorsok, valamennyien közlésképtelenek. Végjátékok, Nyüszítések, A leprás - ezek a jellemző novellacímei. Sehol semmi nyomorromantika, édelgő álszolidaritás. Ezek az alakok menthetetlenek, csak ábrázolhatok. Abrázolandók. Es ettől válnak felejthetetlenné.

B. P. Igen, s ez az a világ - ahogy fentebb mondtam - amely nem változik a külső körülmények változásával, hanem állandó, s nem egyszer ezt az állandóságot sugallják reménytelenségükben Tárnok novellái. Az új kötetet olvasván ez volt az egyik aspektus, ami eszembe juttatta Tar Sándor írásainak világát: ez a reménytelen változhatatlanság. A másik pedig az írói attitűd: az a könyörtelen figyelem, ami Tárnok - és Tar - szövegeiben e felé a világ felé fordul. A könyörtelenségen a történetek nyerseségét értem, ahogy a világra tekintenek, s ahogy a látott világot felmutatják: itt valóban nincs helye semminek, ami álságos. S érdekes a Távolodva kötet szövegeiben, ahogy ez a könyörtelen figyelem és világértés néhol iróniával színeződik át. Mészöly Miklós írja egy helyütt, hogy nincs irónia szeretet nélkül: vélhetően ez, a szeretet a közös nevezője a figyelemnek és az iróniának.

S a másik kétségtelen párhuzam Mándy... A fentebb mondottak okán nyilván nem a „tündéri realizmus” miatt, hanem a felmutatott világ miatt: meg amiatt, ahogy ugyanúgy, belülről szeretve, így hamis illúziók és beleérzések nélkül tudnak beszélni a világukról.

A. K. Én már a hatvanas évek első felében olvastam Tárnoktól azt az elbeszélést, amivel első kötetét zárta 1977-ben és a mostani 2011-es gyűjteményét nyitotta. Első írásai és az összegező kötet között majdnem fél évszázad, és mindössze négy karcsú kis kötet. Am majd’ minden felvett elbeszélés antológiadarab. A magyar novellairodalom legjavához mérhető - Peteleire és Gelléri Andor Endrére gondolok hirtelenjében. Idestova három prózaíró generáció lépett föl ez alatt az idő alatt. Ha az első generációba soroljuk, akkor sem látjuk nevét a kritikai listákon, pedig azok akkoriban, a hetvenes években, még egyáltalán nem voltak barátságtalanok azokkal az elbeszélőkkel, akik nem mondtak le azokról az avíttas elvekről, hogy nem árt, ha egy mű szól is valamiről, hogy ha nem is őt látjuk magunk előtt írás közben, azért számolni kell azzal a lénnyel, akit úgy nevezünk, olvasó, hogy az irodalom több (és - főleg - más), mint a szöveg. Szívesen idézném annak az anto25