Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

aztán, még le sem tette a táskáját, mindjárt kérdőre vont. Nem, csöppet sem csinált jelenetet, nem is vádaskodott, és egészen halkan beszélt, egy hangos szó el nem hagyta volna a száját. De amit mondott, az annál véglegesebb volt. Közölte velem, hogy ez a dolog most már pillanatokon belül szét lesz kürtölve az iskolában, és azt a súlyos terhet, amit én ezek után jelenteni fogok neki, nem tudja, nem is akarja ma­gával cipelni, fogjam fel, az ő jövőbeli terveibe én sehogyan sem férek bele. Csak arra kért, hogy amíg még együtt vagyunk, a következő szülői értekezletektől tart­sam távol magam, ne mutatkozzak, váljak betű szerint láthatatlanná. Akkoriban már legyeskedett körülötte egy olasz fiú, rendszeresen levelezgettek, amolyan távudvarlás volt ez, habár egyszer már élőben is találkoztak Arezzóban, ahol ő az énekkarral sze­repelt egy kórusfesztiválon, és azóta egyre-másra tervezgették együtt a közös jövőt. Tudtam azt, el is voltam készülve rá, hogy előbb vagy utóbb az én csemetém is ha- rapdálni kezdi majd a köldökzsinórját, ez nem is lehet másképp. Egyedül csak az saj­góit legbelül, az fájt olyan nagyon, hogy az ő szájából kell ezt hallanom, ő mondja ezt nekem ilyen másíthatatlanul, ő, akire még a napot is rádíszítettem volna. De hát igaz, már nem valami kis csecsebecse, ő egy másik élőlény, nem a tulajdonom. Joga van a saját jövőjéhez, éppen én nem állhatok neki keresztbe. Hát hagynom kellett, találja meg a maga ösvényét, bármennyire is fájt. Estére aztán egészen leestem a lábamról, végképp elhagyott az erőm, a paplan alatt is a hideg rázott. Valószínűleg az idegláz ütött ki rajtam. Amikor nagy kegye­sen fölém hajolt, hogy lázmérőt dugjon a hónom alá, azt mondtam neki elhaló, her- vatag vigyorral: „Folyton csak az a mérlázás!” „Micsoda?” - kérdezett vissza bután, láthatólag egy szót sem értett ebből, csak gyanakodva méregetett, azt hihette, fél­rebeszélek. Hát így, ezzel a kis csattanóval lett vége ennek a mi utolsó felvoná­sunknak. De a másik rossz sem váratott sokáig magára. Hamarosan jó anyám is annyira leromlott, már az ürülékét sem tudta tartani, három-négy óránként kellett pelen- káznom és tisztába tennem. Nem lehetett ezt így a végtelenségig csinálni, miatta sem. Rengeteg utánjárással aztán sikerült nagy keservesen beszuszakolni a Szövet­ség utcai elfekvőbe, ott úgy látják el, ahogyan azt kell, legalábbis remélem, mert azóta is halomszámra osztogatom a hálapénzt a személyzetnek. Tudja jól az ártatlanja, hogy neki ez már a végső állomás, szinte hetente visznek el mellőle valakit a hulla­kamrába, ő is minden percben várja a véget a többi elveszettel együtt, de hát ennek már kis híján másfél éve, és minden újabb óra csak meghosszabbítása a szenvedé­sének. Viszont amióta csak idekerült, nem múlott el nap, hogy én meg ne látogat­tam volna, ez már a többi hozzátartozónak is feltűnt. Igaz, most már véletlenül na­gyon közel vagyunk egymáshoz, egy köpésre innen a Barát utca, és én legkevesebb egy órát minden áldott nap vele töltök. Mindig ugyanaz a menetrend, etetem, iga­zítom a párnáját a feje alatt, megfésülgetem a kis haját, mert azért én máig jó kis­lánya maradtam az anyámnak, és ez nem is lesz másképpen, amíg élek. Szóval elboldogulunk így valahogy. Maradt még annyi erőm. Nem sok minden változott nálam, csak a zajokra lettem érzékeny egy kicsit. Ez újabb dolog, koráb­ban nem volt. Ha becsapódik valahol mögöttem egy ajtó, vagy a buszon megszólal a sofőr recsegő hangszórója, mindig összerezzenek. Talán mégiscsak megroppant volna bennem valami, elillant az a híres magabiztosságom? Mert ha véletlenül ösz- szefutok valakivel, régi ismerőssel vagy házbelivel, akkor is mindig gombóc van a 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom