Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
aztán, még le sem tette a táskáját, mindjárt kérdőre vont. Nem, csöppet sem csinált jelenetet, nem is vádaskodott, és egészen halkan beszélt, egy hangos szó el nem hagyta volna a száját. De amit mondott, az annál véglegesebb volt. Közölte velem, hogy ez a dolog most már pillanatokon belül szét lesz kürtölve az iskolában, és azt a súlyos terhet, amit én ezek után jelenteni fogok neki, nem tudja, nem is akarja magával cipelni, fogjam fel, az ő jövőbeli terveibe én sehogyan sem férek bele. Csak arra kért, hogy amíg még együtt vagyunk, a következő szülői értekezletektől tartsam távol magam, ne mutatkozzak, váljak betű szerint láthatatlanná. Akkoriban már legyeskedett körülötte egy olasz fiú, rendszeresen levelezgettek, amolyan távudvarlás volt ez, habár egyszer már élőben is találkoztak Arezzóban, ahol ő az énekkarral szerepelt egy kórusfesztiválon, és azóta egyre-másra tervezgették együtt a közös jövőt. Tudtam azt, el is voltam készülve rá, hogy előbb vagy utóbb az én csemetém is ha- rapdálni kezdi majd a köldökzsinórját, ez nem is lehet másképp. Egyedül csak az sajgóit legbelül, az fájt olyan nagyon, hogy az ő szájából kell ezt hallanom, ő mondja ezt nekem ilyen másíthatatlanul, ő, akire még a napot is rádíszítettem volna. De hát igaz, már nem valami kis csecsebecse, ő egy másik élőlény, nem a tulajdonom. Joga van a saját jövőjéhez, éppen én nem állhatok neki keresztbe. Hát hagynom kellett, találja meg a maga ösvényét, bármennyire is fájt. Estére aztán egészen leestem a lábamról, végképp elhagyott az erőm, a paplan alatt is a hideg rázott. Valószínűleg az idegláz ütött ki rajtam. Amikor nagy kegyesen fölém hajolt, hogy lázmérőt dugjon a hónom alá, azt mondtam neki elhaló, her- vatag vigyorral: „Folyton csak az a mérlázás!” „Micsoda?” - kérdezett vissza bután, láthatólag egy szót sem értett ebből, csak gyanakodva méregetett, azt hihette, félrebeszélek. Hát így, ezzel a kis csattanóval lett vége ennek a mi utolsó felvonásunknak. De a másik rossz sem váratott sokáig magára. Hamarosan jó anyám is annyira leromlott, már az ürülékét sem tudta tartani, három-négy óránként kellett pelen- káznom és tisztába tennem. Nem lehetett ezt így a végtelenségig csinálni, miatta sem. Rengeteg utánjárással aztán sikerült nagy keservesen beszuszakolni a Szövetség utcai elfekvőbe, ott úgy látják el, ahogyan azt kell, legalábbis remélem, mert azóta is halomszámra osztogatom a hálapénzt a személyzetnek. Tudja jól az ártatlanja, hogy neki ez már a végső állomás, szinte hetente visznek el mellőle valakit a hullakamrába, ő is minden percben várja a véget a többi elveszettel együtt, de hát ennek már kis híján másfél éve, és minden újabb óra csak meghosszabbítása a szenvedésének. Viszont amióta csak idekerült, nem múlott el nap, hogy én meg ne látogattam volna, ez már a többi hozzátartozónak is feltűnt. Igaz, most már véletlenül nagyon közel vagyunk egymáshoz, egy köpésre innen a Barát utca, és én legkevesebb egy órát minden áldott nap vele töltök. Mindig ugyanaz a menetrend, etetem, igazítom a párnáját a feje alatt, megfésülgetem a kis haját, mert azért én máig jó kislánya maradtam az anyámnak, és ez nem is lesz másképpen, amíg élek. Szóval elboldogulunk így valahogy. Maradt még annyi erőm. Nem sok minden változott nálam, csak a zajokra lettem érzékeny egy kicsit. Ez újabb dolog, korábban nem volt. Ha becsapódik valahol mögöttem egy ajtó, vagy a buszon megszólal a sofőr recsegő hangszórója, mindig összerezzenek. Talán mégiscsak megroppant volna bennem valami, elillant az a híres magabiztosságom? Mert ha véletlenül ösz- szefutok valakivel, régi ismerőssel vagy házbelivel, akkor is mindig gombóc van a 22
