Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

torkomban, a köszönésen kívül lehetőleg nem is akarnék vele sehova se eljutni, mindvégig az a kívánságom, hogy inkább csak hallgathassak, ne nagyon kelljen beszélnem, szeretném valahogy olcsón megúszni az egész találkozást.

Most, hogy már közeledem a negyvenhez, és az elszakadóban lévő édes lányom is a húszhoz, egyre többször gondolok arra, hogy ideje lenne lassan takarodót fújnom. Mire számíthatnék még? Képzettségem semmi, a mesterség pedig, amiből mostanáig felszínen tartottam magam meg a családom, még legfeljebb egy-két évig művelhető, addig hozhat csak valamit a konyhára. Lenne ugyan némi kitartásom, félretett pénzem az átmenetre, míg beletanulok valami újba, csak hát ebben sem nagyon hiszek már. Talán ha mégis kiköthetnék egyszer valakinek az oldalán! De ahogy múlik az idő, erre is egyre kevesebb a remény. S ha a lelkem mélyére nézek, nem is vágyom rá igazán. Nem akarok én már senkit komolyan begyűjteni, megleszek szépen magamban, egyedül. Úgy látszik, még mindig Kristófot gyászolom, javíthatatlanul. Máig nem hegedt be ez a seb. Az ő halála óta csak egy palival találkoztam, akivel esetleg együtt tudtam volna élni, úgyhogy nekem valószínűleg már minden lejárt. Egyetlenegyszer láttam mindössze, aztán soha többet. Mentem hazafelé a vásárcsarnokból, előtte még, a kapuban, tisztán emlékszem rá, elém libbent egy vadidegen fiatal lány, és ragyogó arccal, nevetve dugta orrom elé a csokrát: „Látod? Virágot kaptam!” O pedig ott állt a Rákóczi tér kellős közepén. Ott állt lecö- vekelve, merev tartással a kavargó hóesésben, sál nélkül, hajadonfőit, borostásan, valami szedett-vedett, egyebugya öltözékben. Csak a kigombolt nyakú, tűzpiros inge virított már messziről. Lehetett vagy ötvenéves. Kinyújtotta a karját, homlokát mor- colva számolgatta a tenyerébe hulló hópelyheket. Amikor közel értem hozzá, felrántotta a szemöldökét, és hatalmasat rikkantott: „De jó, hogy jön! Vakarja már meg a hátam.” Én pedig, ez biztosan rám vall, szó nélkül lehúztam a kétujjas kesztyűmet, megvakartam neki hosszan, és közben, ahogy jó nagyokat nyögött, magam sem tudom, miért, egyhuzamban arra gondoltam, hogy egy ilyen lusta, nyögős palival tudnék igazán élni. Talán éppenséggel vele. Nem is érdekelne jóformán semmi más, mi kellene még? Ott kuporogna az ölemben naphosszat az óriási, viszketős hátával, én meg csak vakargatnám neki mindig lankadatlanul, amikor éppen erre vágyik.

23