Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

nyörgőre fogta, ne hagyjam el, ez részéről csak egy kisiklás volt, én vagyok a felhozatal csúcsa a piacon, maradjak vele, ugyanis mi ketten egymáshoz valók vagyunk, mivelhogy két teremtmény akkor egymáshoz való, ha megvan az a bizonyos össze- csendülés, mert értsem meg, hiába van minden más együtt, hogyha neki egyszer nem esik jól ránézni valakire, akkor olyan az egész, mintha a moziban nem azon a széken ülne, ahova a jegye szól. Ámde már hiába cifrázta, elszakadt a húr.

De nekem a betonbiztos vendégeim voltak az igazán fontosak, azokra tudtam alapozni. Akik távlatilag, hosszú időre legyökereztek mellettem. Az első ilyen ott lakott velünk szemben, az utca túloldalán. Össze is így jöttünk, az ablakon át, bár látásból ismertem már. Intett nekem, amikor egyszer kikönyökölve nézelődtem, és én mindjárt visszaintettem neki. Magában élt, másvalakivel az oldalán addig még soha nem láttam. Nem volt piperkőc alak, az arcvízen kívül semmilyen szagot sem lehetett érezni rajta, de a fegyverét valósággal kozmetikázta. Nagyon adott rá, hogy az mindig, még ha nem is volt nő a láthatáron, fogadóképes állapotban legyen. Azt mondta, naponta háromszor is megmossa langyos szappanos vízzel, a szőrzetét pedig samponozza és rendszeresen bekeni hajfénykrémmel. Dumálni kellett neki közben, kizárólag csakúgy élvezett el. Dicsérni, magasztalni a szerszámát, hogy az milyen büszke, kemény, szép darab. Aztán végül már ez sem volt elég, annyira elgörbült, hogy csak telefonon át tudott szeretkezni. Egyfolytában konferálni kellett neki, hogy én mit érzek, hol tartok, ő meg közben látcsővel kukkolt engem az ablakából.

Különben meg nagy irodalmár volt, kigyúlt a feje, ha eleresztettem neki valami zaftosabb kültelki szöveget, mindjárt föl is jegyezte magának, azt mondta, ő engem gyűjt, mert az ő dumája olyan száraz volt, mint egy vezércikk az újságban, egyszerűen nem tudott lazán megszólalni, mondjuk, azt a Boráros téri HÉV-balese- tet, aminek pedig szemtanúja volt, valahogy így adta nekem elő: „Tudod, édes, az történt, hogy az alvázakat szerencsére megfogta az ütközőbak, ezért aztán csupán a kocsiszekrények rohantak az indóházba.” Én meg amikor egyszer mindenfélét összeivott, féldeciket, sört, pezsgőt, uborkalevet, azt találtam mondani neki: „Érzem a leheleteden. Tele vagy, mint a hatos villamos.” Ő pedig már kapta is elő a noteszét meg a ceruzáját, és már jegyezte föl ezt a rossz szöveget is, aztán meg állítólag belefűszerezte az irományaiba, azt mondta, ettől élénkül fel, ettől kap egy kis gurulatot a stílusa.

A másik meg tanár volt valami középiskolában, de a földi dolgokban olyan ügyetlen szegény, hogy még a fingba is belebotlott. Az a fajta, aki felsőfokon tudja az írók életrajzát meg a versidézeteket, viszont fogalma sincs arról, hol található a saját mája, meg hogy egy villanykörtét jobbra vagy balra kell-e becsavarni. Szerettem én azért persze őt is, kit tudok én nem szeretni? Mindenre kapásból mondott valami bölcset. Ezt értékeltem benne a leginkább. Olyanokat tudott, hogy például minél kisebb lélekszámú egy nemzet, annál hosszabb a himnusza. Én úgy könyveltem el, hogy a kardigánom színe világosdrapp, tőle tanulhattam meg, hogy az a szín nem világosdrapp, hanem ekrü. Ezt a szót addig soha még csak nem is hallottam! Mindig meg tudott lepni valamivel.

Idővel aztán kialakult egy négy-öt fős, állandó vendégköröm, már nem is volt muszáj a placcomra kiállnom, meghatározott napokon, előre egyeztetett órában, általában hetente egy alkalommal kellett házhoz mennem hozzájuk. Ez már a pálya

20