Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
- Áruld már el, ha tudsz valamit, hadd okosodjam tőle így a végén. Végül, nagy sokára már csak ennyit mondott szárazon:- Mi közöm nekem a lépemhez? Én talán a lépem vagyok? Ezek maradtak a hozzám intézett utolsó szavai. Persze ezt a lépdolgot csak úgy, a példa kedvéért mondta, valójában vérrákja volt, ahogy azt, már kint a folyosón, valami kis hálapénz fejében megtudtam az egyik nővértől, aki a lelkemre kötötte, hogy erről senkinek egy szót se, mert az állásával játszik, neki orvosi kérdésekben nyilatkozni, pláne felvilágosítást adni, egyáltalán nem szabad. Próbáltam, amennyire csak bírtam, higgadt lenni, észnél maradni. Ami pénz még volt nálam, mind a kétezer forintot belecsúsztattam a köpenyzsebébe ráadásnak, és megadtam neki a szomszédunk telefonszámát azzal, hogy értesítsen azonnal, ha bekövetkezik a legrosszabb. Hát nagyon hamar, rá három napra már csörgött az a telefon. O, te világszellem, te igen pontos, kiváló tervrajz, te sorsvonal, mindenek kormányosa abban a nagy égben! Micsoda hebehurgya, összecsapott fércmunka ez? Micsoda pancser működés! Miért kell az annyira neked, hogy én így nyüszítsek? Szabad ezt velem csinálni? Szabad ezt, lehet? Összezúzni engem? Hát megmutattad, igazán és valóságosan, most aztán nagyon jól felvésted az ábrádat arról, hogy szabad és lehet! Ettől kezdve egészen elejtettem magam, csak néztem kifelé a nagy űrbe. Nem éreztem se kezem, se lábam. Jóformán hetekig azt sem tudtam, hogy része vagyok a világnak. Próbáltam volna mindent a hátam mögé dobni, hiába, sehogyan sem ment. Naponta, gyakran egy nap többször is, elgyalogoltam a Rákóczi tér széléig, és onnan néztem meredten a túloldali közértház kapuját, mintha ettől valami fordulat történhetne. De hát dolgom volt nekem a rögös valóságban, abban a szikárban. Szólított a kötelesség. Az anyai meg a gyermeki kötelesség is. Előbb-utóbb mégiscsak muszáj volt előrefelé nézni, elindulni újra. A baj csak az volt, hogy mégsem bújhattam el teljesen a saját múltam elől, majdnem mindennap arra vitt az utam. Ha Karolina nénihez mentem a kuncsaftjaimmal, ki sem kerülhettem, újra meg újra rá kellett látnom arra a házra. És ilyenkor mindig az ő hangját hallottam, nem tudom, miért, de mindig ugyanaz az egy mondata csengett a fülemben, és a kettőnk akkor hozzátett, együttes nevetése: „Tyúkeszűt azért mégsem mondanék, az igazán sértés lenne a tyúkra nézve!” Mindig ez a pár szó. Ott, a Duna-kanyarban mondta egyszer. Talán én ügyetlenkedtem valamit előtte a gyorsforralóval, és azt találtam mondani, hogy tyúkeszű vagyok az ilyesmihez, és erre felelte? A lányom lett az egyetlen vigaszom. Ebben a nagy lelki ínségben. Belé vetettem minden reménykedésem, és szerencsére nem is kellett csalódnom benne. A fő örömöm az volt, ha együtt lehettem vele, azt nem bírtam megunni, mindig felvidámí- totta a lelkem. Ki lettem cserélve ilyenkor. Rajzokat kaptam tőle ajándékba, karácsonyra, húsvétra, anyák napjára, színes rajzokat, később aztán vízfestményeket is. Már egészen kicsi korában csodás rajzokat produkált a kis kezével, máig őrzöm ezeket a kincseket egy kidudorodó fedelű, átgumizott dossziéban. Minden gyerek rajzol, de ezek a rajzok különlegesek voltak. Ha mondjuk egy szívet rajzolt nekem, az nem állt, hanem működött, látszott az eleven lüktetése, mint ahogy az ő tátott csőrű kakasának meg szinte hallani lehetett a kukorékolását. Rejtély, hogy kitől örökölte 16