Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
ezt a tehetséget, nekem világéletemben botkezem volt. Emlékszem, egyszer azt a feladatot kaptam tőle, hogy rajzoljak az ő hómezője közepére egy jegesmedvét, és jól le is bőgtem vele. Az az állat inkább hasonlított egy elfuserált, ortopéd lóra, mint bármi másra. Kikerekedett a kis szeme, nem győzött csodálkozni. „Anya! Te rajzolás közben nem látod magad előtt a medvét?” Fogta a ceruzáját, és egykettőre kijavította a firkálmányomat. Csak két vonalat húzott másképp, a lábat kicsit vastagabbra, a koponyát meg domborodóra, és máris odateremtődött a medve. Ösztönösen is tudta, melyek a jellegadó vonalak, mitől lesz valami az, ami. Születésénél fogva. Én pedig ebből értettem meg, hogy nem is a kezemmel van a baj, hanem a belső látásommal, a gyöngécske képzeletemmel. Aztán amikor eljött az ideje, hogy megkezdje az iskoláját, minden ugyanolyan szép álomként folytatódott. Csak gyönyörködni lehetett benne. A Bezerédi utcai általánosba írattam be, az esett hozzánk a legközelebb, gyalog is könnyen el tudtuk érni. Csupán a Népszínház utcán kellett átvágnunk, és aztán egy kis nézelődő séta az Aggteleki utca végéig. Minden áldott reggel együtt mentünk, és minden délután vártam őt a kapu előtt, haza is csak úgy bandukoltunk, kéz a kézben. Néha egy-egy járókelő megállított az utunkon, eladó-e a kislány és mennyiért, egymillió forint ká- péban és telek, kocsi ráadásnak elég lesz? De ilyesmi aztán minálunk szóba sem jöhetett, még viccből sem. A tanító néniknek is mindjárt ő lett az első számú kedvence, hozzá csak vonzódni lehetett. Áradt a kis lényéből valami, ami még a legsötétebb rosszaságot is leszerelte. Az alsó tagozaton mindegyik osztályt színjelessel végezte, és a magatartása ellen is alig-alig merült fel kifogás a négy év alatt, nekem aztán gyöngydolgom volt a másoknak olyan kényelmetlen szülői értekezleteken, egyszer sem kellett szégyenkeznem miatta. Mikor aztán már a negyediket is kijárta, lazíthattam egy kicsit a gyeplőn. Engedtem neki óvatosan némi önállóságot, hadd szokja azt a kis gyűrődést a szentem. Akkor már csak a Népszínház utca túlfeléig kísértem, onnan szemléltem páholyból a további útját. Nem is lett ebből soha semmilyen galiba, tudott ő már magára okosan vigyázni! Már nem voltunk olyan csórók, be tudtam vezettetni a telefont is. Ez volt annak a kis emelkedésünknek az első jele. Nem lehetett ezt tovább halogatni anyám rendetlenkedő szíve miatt, váratlanul rátörő rohamok kínozták szegénykémet, már egyre gyakrabban kellett riasztanom hozzá az ügyeletet valamelyik utcai fülkéből. Muszáj volt otthoni telefonhoz jutni, még ha csak ikervonalhoz is. Összegyűlt lassan annyi fölös pénzem, hogy megkenhettem az arra illetékes ügyintézőt egy csinos összeggel, a tíz éven át elfektetett kérelmünk után lett is mindjárt soron kívüli beszerelés! És jöttek szép sorjában a vendégek is. Az csak a legritkább esetben fordult elő, hogy hosszú ideig kellett föl-alá sétálnom, engem rögtön kikaptak maguknak. Nem tudom, mitől kattantak úgy rám, és ha kérdeztem, mindegyik csak azt ismételgette, hogy én már első látásra kiugrottam a kínálatból. Ők maguk sem tudták pontosan megmondani, miért. Talán éppenséggel a szolid, átlagos külsőm az oka, az csigázta annyira fel a fantáziájukat? A nagy többségükre nem is lehetett semmi panaszom, tisztelettel kezeltek. A majdnem húsz év alatt alig kellett elhajtanom közülük hármat-négyet. De azért akadtak közöttük időnként zsiványok is. Ezek ellen mindenáron meg kellett védenem magamat, azt jól megtanultam. Az ilyenek az elején mindent megígértek, 17
