Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

lóg, ott veri a blattot a haverjaival. Megálltam a háta mögött. Föl se nézett rám, úgy mondta:,Játék közben ne bolygass, mert ideges leszek rád.” „Adj egy kis pénzt, eleget markoltál ki tegnap magadnak.” „Menj innen, jobban jársz. Menj innen, mert leköplek. Tele van nyállal a pofám.” „Adj legalább egy százast, kenyeret akarok venni.” „Nem értettél meg? Menj innen, mert megütlek.” Tudtam, hogy nem fog megütni, soha nem ütött meg, mindig csak ígérte a nagy verést. Úgyhogy azt mertem mondani neki: „Lehet, hogy erősebb vagy nálam, de ha majd álmodban elvágom a gigádat egy konyhakéssel, mit fogsz csinálni?” Nem mutatta, de ettől az utolsó mondásomtól mégiscsak beszart a nagyfiú. Pénzt ugyan nem adott, de ezentúl, ha éppen nálunk aludt, és nem valahol máshol kirándult, mindig csak úgy mert lefeküdni, hogy előtte baromi vastag törülközőket tekert a nyakára. A nagy vagány!

Egyszer aztán azzal állt elő, hogy volna egy megfelelőbb hely, mint a Futó utca, az inkább nekem való. Át is irányított mindjárt az Ibolya presszó elé, a körútra, mivel ott nagyobb a forgalom, a kuncsaftok is jobbfélék. Közben pedig beszervezett egy szobáztató nénihez is, hogy bővülhessen a vendégkör, duplájára nőjenek az esélyek. Mert így már nemcsak azzal mehettem el, aki tudott vinni engem valahova, azzal is, akit én tudtam vinni a bombabiztos címre.

Karolina néni, Fecó valamilyen oldalági rokona a Gutenberg téri nagyházban lakott, egyedül abban a hatalmas lakásában. A konyhája melletti cselédszobát adta ki erre a célra, ezzel egészítette ki az özvegyi nyugdíját. Szerény és kedves nénike, de azért a magához való esze nagyon is megvolt. Elitéi nála szóba sem jöhetett, mindig már előre legombolta az esedékes vendégemtől a maga részét. Jó kis búvóhely volt, a lépcsőházból nyílt az ajtó, nem kellett a függőfolyosón mutatkozni, ahova mindenhonnan odalátni. Csak az elején volt egy kis szőr a palacsintában, az ellen kellett valamit tennem. Lakott ott az emeleten egy gonosz öregasszony is, egy valódi szipirtyó, az folyton kint ült a gangon a sámliján, és az összes jövés-menést szemmel tartotta. Minden házban van egy ilyen lakó. Amikor távoztak tőlem a vendégek, mindig odakiáltott nekik: „Mondja, uram, tetűt akar kapni?” Ilyeneket kiabált örökké, ez volt a fő élvezete. A legjobb vendégeimet is elrebbentette. Egyszer aztán odamentem hozzá, és a szeme közé néztem: „Felejts el, tyúkanyó, jót mondok neked.” Nem felelt erre semmit, de nem is hagyta abba, folytatta ugyanúgy. Mi mást tehettem volna, hangot kellett váltanom. Megérdeklődtem Karolina nénitől a keresztnevét, megint odamentem hozzá az illedelmes ábrázatommal, és egy perc leforgása alatt puhára főztem: „Csókolom, drága Vilma néni, hogy tetszik lenni? Tudom, hogy nehezen mozog, ne hozzak valamit a közértből? Mit tetszik szeretni?” Attól kezdve én voltam a legaranyosabb, a legdrágább a kerületben! Szóval a továbbiakra már tiszta lett a pálya, egy nyelvet beszéltünk. Amikor pedig pár nap múlva hoztam neki ajándékba egy napszemüveget, hogy ne kelljen úgy hunyorognia abban a sok nézelődésben, az már csak a ráadás volt a nagy összeborulásra.

Úgyhogy igazán jól haladtak a dolgaim. Ha még azt is megnyerhettem volna tombolán, amiről egyre többet ábrándoztam, hogy egyszer csak az én Fecóm is kitűnik valahogyan a képből, már nem is lett volna semmi hézag. Igaz, nála rosz- szabbat is kifoghattam volna, de hogy kiféle-miféle valójában, az már abból is látszott, ahogy például az utcán ment. Úgy közlekedett a rossz lábával a legsűrűbb forgalomban is a járdán, leszegett fejjel, mint aki azt hiszi, egyedül van. Térjen ki neki mindenki! Mint a mentőautónak. Az ilyenek előbb vagy utóbb összeröffennek va7