Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

lakivei, aki eredményesebb náluk. Jó esélyem volt rá, hogy ez egyszer majd bekövetkezik, és végleg kihúzza a gyufát. Még egy idétlensége volt ugyanis, amiből nem tudott kigyógyulni. Mert majdnem minden balhéja abból fakadt, hogy rendőrnek képtelen volt igazat mondani. Tényleg nem tehetett róla. Ha semmi oka nem volt rá, akkor is csak hazudni bírt. Két ilyen esetnek is a tanúja voltam. Egyszer, fényes nappal, épp az Ibolya presszó előtt hordoztam magamat, ő meg átvágott hozzám a körút túloldaláról, ezer csikorogva fékező autó között. Bele egyenest egy ott szemlélődő, fiatal zsaru karjaiba. Az megállította: „Tilos helyen jött át.” Mire ő, a marhája: „Én nem jöttem át tilos helyen.” „Hogyhogy nem?” „Mert ott fel van festve a zebra.” „Hol? Ott? Hát menjünk oda, mutassa meg nekem, én nem vagyok vak!” „Oda ne menjünk, mert én nem ott jöttem át.” „De hát láttam!” „.Maga engem nem láthatott, mert én olyan helyen, ahol nincs felfestve a zebra, nem megyek át.” Szegény rendőr talán már azt hitte, hogy tényleg téved, de aztán elég hamar észhez tért: „Igazolja magát!” „Előbb maga.” A rendőr erre már csak hápogni tudott: „Én? Engem igazol az egyenruha!” Mire ő, a legnagyobb lelki nyugalommal: „És ha loptad, te csibész? Jól tudjuk, hogy a csibészek egyenruhát is lopnak.” De addigra már odaért a társa is, egy idősebb főtörzs, lefogták ketten, megbilincselve bekísérték a Víg utcai kapitányságra, ahol aztán végül is nem lett semmi, még feljelentés sem, csak egy kisebb pofon, nyilván látták, hogy meg van kattanva szegény, az a legfőbb dilije, hogy keresi magának a bajt. Ugyanitt történt egy másik hasonló esete, úgy látszik, leginkább ezen a helyen szerette megveretni magát. Akkor meg két motoros rendőr igazoltatott egy autóst a járda mellett, ő pedig, ahogy elhaladt ott, csak úgy kedvtelésből belerúgott a rossz, a hibás bal lábával az egyik rendőrmotor kitámasztott kerekébe. Az alacsonyabbik erre mindjárt felkapta a fejét, és ordítani kezdett utána: „Álljon meg! Nem hallja? Maga! Álljon meg! Abban a sötétkék sapkában!” O viszont csak bicegett tovább önfeledten, úgyhogy a zsaru kénytelen volt utánaloholni, a karjánál fogva rántotta vissza: ,Mért nem állt meg, ha mondtam?” ,Minek kellett volna megállnom?” - nézett vissza ő ártatlanul. „Mert kiabáltam magának.” „És? Milyen nevet mondott?” „Hogyhogy milyet?” „Különben honnan tudjam, hogy nekem szól? Mert ha például azt mondja, álljon meg, Fecó, legyen szíves, akkor biztos lehet benne, hogy megálltam volna!” Na, ezek ketten, mivelhogy már beszállt persze a másik is, nem sokat szárazták holmi papírmunkával, mindjárt ott, a helyszínen intézkedtek, levitték a földre, és jól megagyalták. O meg közben egyfolytában, minden újabb ütésnél csak egyre jobban vigyorgott a széjjelrepedt pofájával.

Ezeket még mind megúszta, csak egy kisebb bolti balhéja juttatta a hűvösre. Azazhogy kisebbnek indult, de aztán elfajult. Főleg az ő jóvoltából. A pénztárosnővel akadt egy kis elszámolási vitája, és egyikük sem engedett. Végül fogta a nyanyát mind a harminc kilójával, kiemelte a kuckójából, ráültette a pénztárgépre, és elkezdte már- togatni a picurka valagát a billentyűkön. A számok meg a kijelzőn csak ugráltak ösz- szevissza, belevert a gépbe vagy ötvenezer forintot. Ahogy később, az első beszélőn elmesélte, a mögötte álló vevők sápítoztak, csak egy lógott ki közülük, egy csokornyakkendős, idősebb úr, az majdnem a lábát is leszarta a röhögéstől. Odajött az üzletvezető is a hangoskodásra, nekifogott volna intézkedni, de hát az én fergeteges párom mindjárt világossá tette, hogy üvegből van az álla. Aztán persze megjelent a rendőr is, bilincselni akart, ellenben ő küzdött keményen, viaskodott, és közben annak is mondott mindent, nyomd anyádba a gumibotodat, meg ilyenek, ami csak

8