Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
sik vidékén csatangolt, nálunk is aludt. Anyám olyan jámbor lélek volt, majdhogynem együgyű, szegénykémnek bármit be lehetett adni, mindent elhitt! Azt mondtam neki, Fecó a barátom, esetlegesen az ő leendő veje, és anyagbeszerző egy nagyvállalatnál. Én meg kisegítő titkárnő vagyok ugyanott, iskola utáni, kötetlen munkaidőben. Ettől kezdve mondhattam neki akármilyen esti időpontot a munkahelyi elfoglaltságomra, nem firtatta a dolgot, soha nem fogott gyanút a drágám. Nem tipródom azon, így utólag sem, hogy erre az útra léptem. Nekem ilyen fur- dalásaim nincsenek, nem fogom bírálni magam visszamenőleg. Annyi mindenféle alakkal hozott össze a sorsom, egész zenekart tudnék kiállítani belőlük! Mindegyiküket a maga egyedüli hangszerével. Én általában a negyven körüli, megállapodott férfiaknak kellettem, akik mindjárt felmérték, hogy nem valami lepukkant tucat- némber vagyok, nem az a durva átlag. Olyan hasított szoknyát például fel nem vettem volna, amiből a combom is kilátszik, még mit nem. Ékszer egy darab se, legfeljebb néha az a kis borostyánfityegő Moszkvából, amit még kislányként kaptam névnapomra az apámtól. Fél kiló vakolatot sem mázoltam magamra soha. Hiába hajtottak a többiek erre, nem mentem utánuk. Szerettem persze én is jól mutatni, de azt azért nem mondanám, hogy ráragadtam volna a tükörre. Csak finoman, szépen. Engem aztán nem is kellett dugdosni, rejtegetni, velem akárhol meg lehetett jelenni, akármilyen társaságban. Mint ahogy később ez meg is történt jó párszor, ez lett a szolidságom egyik hozadéka. Néhány visszajáró vendég, külön fizetség fejében, lassan már nappali szolgáltatásra is felfogadott, kísérgetni kellett őket ide meg oda, kérkedtek velem. És én is igazán kedveltem őket, voltam olyan lökött. Egytől egyig mindet. Azzal persze már eleve nem is kezdtem, aki nem volt első látásra is ápolt és jól öltözött. Nem, nekem egyáltalán nem különös, hogy szeretni tudtam őket, mert én gyárilag így vagyok bekötve. Belső utasításom van arra, hogy adjak. Mindenki másnak és minden tőlem telhetőt. Bár az is lehet, hogy ez valójában csak az iparűzés során, fokról fokra fejlődött ki nálam, nem tudom. De hát miért is ne szerettem volna őket, még ha egyikük-másikuk néha kiborított is a fafejűségével meg a fura kívánságaival? Ennyi hiba, ennyi kis elcsúszás még bőven belefért a játékba. Nem kellett már annyira filléreskedni, ritkultak az otthoni gondok. Megvoltunk valahogy Fecóval is, nem siránkozhattam. Csak a viták, a veszekedések ne lettek volna reggeltől estig! Ezek mindig az elszámolás körül forogtak. A pénz, az volt neki a bálvány. Hiába tudta, hogy még iskolába járok, néha tanulnom is kell esténként, csöppet sem vette figyelembe. Ha azzal álltam elé, hogy egész héten nem kerestem semmit, soha nem hitte el, és ez a gyanakvása még az eszét is elvette. Egészen felbőszült. Sokszor azt sem tudta már, mit beszél. Ha így, ilyen ádázul bedühödött rám, mindig el akart üldözni. Azt bírta mondani, hogy hagyjam el a lakásomat, a saját tulajdonomat, ne rontsam itt a levegőt. „Tűnj el a francba - ordította nekem egyszer magából kikelve, anyám jelenlétében, szegénykém alig akart hinni a fülének. - Nem lesz jó neked, ha nem tűnsz el!” Ilyenkor azzal se számolt, hogy kit akar elzavarni. Akiből él, aki eltartja őt! Nem működött a logikája. „Fogom magam, kiváglak a negyedikről, repülni még egyelőre nem tudsz, nyilván zökkensz egyet ott lent, nem? Engem meg bevarrnak nyolc évre, az milyen jó lesz!” Nem mindig lehetett rajta elmenni. Idővel már nem is akartam elmenni rajta. Egy másik esetben meg, amikor nem volt egy fillérem se, mert előző este minden keresetemet elszedte, lementem hozzá a térre. Tudtam, hogy mindig arrafelé 6
