Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon

kor megyek haza a feleségemhez” - mondta erre a tahó kimérten, és azt hitte, ő a nyerő. Erre a csaj átkiabált a túlsó oldalra a társnőjének: „Hallod már, Ica? Azt mondja, hogy neki felesége van!” „Felesége? Ennek? Tudod, mikor! Buzi volt ez világéletében!” „Én is úgy nézem.” „Ez olyan meleg, te, ha ráköpsz, sistereg!” Na, hát ki az a nagyfiú, aki még erre sem sompolyog el lóhalálban?

Meg volt köztük egy Cili nevezetű, annak nagyon kellett teljesíteni, mindennap az előírt normát, mert a futtatója, egy Zebunak csúfolt barom kegyetlenül leverte rajta a tarifát. Egyszer, amikor a lány nem adta le neki a teljes összeget, valami műanyag bottal verte olyan kékre-zöldre, hogy már a mentőorvos megtette ellene a rendőrségi feljelentést. De még ez a Cili is tartotta magát, ő sem ment bele akármibe hanyatt-homlok. Miközben mindig tele volt panasszal, egyfolytában pergett a nyelve. Emlékszem, egyik este például így fakadt ki, de jó hangosan: „Azt mondja nekem ez a lökött, hogy menjek el vele háromszázért. Mondom neki, háromszázért verd be az anyádnak, kis pöcsös, minek nézel te engem? A másik meg fúrulyáztatni akar ötszázért. Emberfeletti! Hát a furulyázás mindig is drágább volt, ki nem tudja ezt? Próbálkoznak. Egyik a másik után. Dél óta csak ilyen kuncsaftjaim lettek volna. Nem tudom, milyen szemét napom van ma!”

Hát persze jó hamar lettek nekem is ilyen eseteim, nem tudtam ezeket én se kikerülni. De legalább már nem jöttem zavarba, úgy-ahogy fel voltam fegyverezve, ragadt rám valamennyi a lekoptató dumákból. Egy alkalommal például megállt előttem egy csontrészeg, szakadt pofa. Gyere velem, kisanyám, mondta, gyere csak el a bácsikával. Rossz kakas lehetsz te, mondtam neki én, nem látom a taréjod! Na, csak gyere velem nyugodtan, nem bánod meg, jó kéglim van a Kisstáció utcában. Tudom, öreg, mondom én, lent a pincében, valahol a farakás mellett, mi? Miből gondolod te ezt, kérdezi ő, bántod a magyar huszárt? Fűrészporos a füled töve, mondom. Vagy talán azt hiszed, valami difi van a farkammal? Jóformán csak annyi, hogy te vagy a végén.

A másik meg, ugyanaz a szurtos fajta, nem is sokkal utána szintén engem kapott volna ki magának. Ez egy ilyen nap volt, voltak ilyen napok. „Csókolom a barackmagodat, anyukám, eljönnél velem oda, ahol mind a kettőnknek jó? Nem jársz rosz- szul, esküszöm az anyám vérére, bármit csinálhatsz.” „Fátyoltánc is lehet?” „Ne szórakozzál velem, anyukám, én nem húszéves vagyok, már hatvanhét is elmúltam.” „Hatvanhét? Hát az rossz lehet.” „Rossz is, anyukám, ne tudd meg! Cefetül rossz. De állítólag hetven fölött már megint jó.”

Meg egy mindig visszatérő, surmó alak is volt a próbálkozók között, az mindenáron szeretett volna engem elvinni egy fordulóra. Igazgatónak mondta magát, valami környékbeli méntelep igazgatójának. Megmutatta a személyijét is, tényleg az volt beleírva. Igazgató! Csak hát később megtudtam a lányoktól, hogy azért, mert hágatáskor neki kellett beigazgatnia a csődör dorongját a kanca puncijába.

Én pedig egyre csak a tanár bácsimat vártam. Vagy valaki hozzá hasonlót. Ki tudja, miért, vele sokkal inkább otthon éreztem volna magam. De hiába, nem jött vissza többé a múlt. Helyette másokkal, nem is olyan nagyon rosszakkal kellett beérnem. Meg persze hébe-hóba az én Fecómnak is hanyatt kellett vágódnom, ez már vele járt, de ő szerencsére nem kívánta túl sűrűn, és mindig igen hamar, amikor én még sehol se voltam, egy-két kurta dugattyúzás után végzett is. Idővel aztán anyámnak is bemutattam őt, már feljárt hozzánk, és nagy ritkán, ha éppen nem egy má5