Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 6. szám - Tárnok Zoltán: Kereszt a falon
tóttá őket rólam. Megnéztem magamnak. Jó arcú, napbarnított fiú volt, vastag ezüstlánccal a nyakában. Talán huszonöt éves. Az egyik lábán ormótlanul vastag talpú gyógycipő, ez a lába rövidebb lehetett a másiknál. A két lány Fecónak szólította. Ez a Fecó nevű most odafordult hozzám, és megmagyarázta: „Nem fog ez így menni, kisanyám, el vagy te tévedve. Ezek a szemedet is kiszedik, ha belepiszkálsz az üzletükbe. Nem ismered a járást? Itt oltalmazás nélkül nem fogsz megélni.” Fura volt, hozzá nem illő, hogy ez az erős felsőtestű, jó kiállású fiú még selypít is egy kicsit. „Én majd frankón felügyelek rád, ha te is úgy látod jónak. Csak a bevételt kell leadnod, és én minden alkalommal visszaosztok neked ötven százalékot. Ez az ára az oltalomnak.” Sejtettem én, hogy lesznek itt is játékszabályok, lesz valami különleges fennforgás. Valahogyan mindenütt alkalmazkodni kell. Mi mást tehettem volna? Csak azt kértem tőle, illetve azt alkudtam ki, hogy ne kelljen nekem szakmánybán teljesítenem, válogatás nélkül elmenni akárkivel, lehessen egy saját mércém. Egyelőre belement ebbe. Mint később kiderült, két lány már a felügyelete alatt állt, ő leginkább azokra alapozott, én csak a plusz lehettem volna neki. Annyi, ameny- nyi. Annak az ötven százalékos visszaosztásnak persze a fele sem lett igaz, máskor meg az egytizede sem, de azért így is csurrant-cseppent elég szépen, és legalább megvolt a saját elkülönített, védett helyem, nem üldözött többé senki. Szóval kettőt is alig pislantottam, és már rajta voltam a terepen. Habár azért nem vittem túlzásba az ipart, nem lettem ripsz-ropszra hivatásos. Volt úgy, hogy egy héten csak egyszer álltam ki a placcomra, és akkor sem fogtam senkit, mert válogattam. Őriztem a kialkudott fiiggedenségemet. Ha nem tetszett valaki már első látásra is, annak nem lehetett esélye nálam. De még így is akadtak olyan napok, hogy egy este két vendéget, két fuvart is lebonyolíthattam. Mindig arrébb, majdnem egy utcasarokkal följebb álltam, mint a többiek. Nem kellett nekem az ő térfelük, soha nem vegyültem közéjük, kimondatlanul is végig ellenkezésben voltam ezekkel a faros-bögyös hervatagokkal. De legtöbbször olyan nagy hanggal voltak, zengett tőlük az utca, akaradanul is hallottam a társalgásukat. Nem voltak nagy témák közöttük, legtöbbször szakmai dolgokat beszéltek meg. Például azt, hogyan kell furulyázni, hogy a kuncsaftnak ne fájjon. Hát úgy, hogy egy földrajzi nevet kell mondani közben, azt, hogy Honolulu, és véletlenül sem azt, hogy Kamcsatka. Meg arra oktatták az idősebbek a kezdőket, hogy az igazi kurva egy fuvar alatt kétszer is elélvez, először amikor az ügyfél leszáll róla, másodszor meg amikor kipengeti a díjat! Ezek aztán olyan palival is gond nélkül elmentek, akire még ránézni is elég komoly meló volt. Még lökték is neki nagyban a mézesmázos szöveget, azt, hogy: „Helló, nagyon finom lesz, eljössz velem, édes? Felállítjuk a fü- tyikét!” Én ezt egyáltalán nem akartam utánozni. Inkább múljon el a nap kereset nélkül, de a rátartiságomat nem adtam fel! De ők se voltak mindig ilyenek. Ha például valami beképzelt, kekeckedő tahóval kerültek szembe, akit le akartak koptatni, olyankor nagyon kemények tudtak lenni, és teljes volt a körükben az összefogás. Csapatban ugatták le a tahó fejét. Jó párszor voltam fúl tanúj a ennek. Emlékszem, egyszer bemondta egyikük egy ilyen tahónak az árat, mire az azt válaszolta, hogy ennyit egy bányász se szed össze egy nap, még ha élmunkás, akkor se, és szeremé, ha ezt a kifejezést, hogy élmunkás, a csaj nem is értené, mert akkor nagyon vén már őhozzá. Izeg-mozog a dumád, mondta neki erre a csaj, remélem, a szerszámod is ilyen, ezért aztán sajnálom is, hogy nem fogok veled üzletet komi, apukám. ,Jó, ak4