Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Géczi János: Viotti - Tél

- Nem is hinném, ha nem csinálnám, ilyesmikből készül a papír! (Aztán másodjára is kikerekedik, majd elgurul szájából egy hang: - 0! A denevér hull a lába elé, megmerevedetten, amely miatt aztán, hogy kiderül, denevér, kibukik har­madjára is egy hang a szájából. Az szinte csörömpöl. - 0. Akkor kezdtem a papírról beszélni, amelynek azonos a színe a hóéval, bár annak természete nedves és hideg. A papi­rosé pedig száraz és meleg. Amiben azonosak s ezért egymás mellé illeszthetó'ek, az a fehérség! A papírról minden, amit mondtam, igaz. És nagy, puha, el nem szakadt íveket teregetek szét, kezdem a lába alatt, folytatom tovább a vörös kövekkel kirakott teraszon, a terasz alatt húzódó kerten, át a folyón, a dombhátig, a messzi hegyekig. Két óra alatt fehérrel borítom be részére a szürke tájat, amely fölött számára kékes hold dereng. Nem fogod elhinni, csak azért, mert már szeret engem.) Ambrusa, bár ezt senki számára sem vallja meg, nem rajongója a papírnak. O a papiros terhében hisz. Amelyet a hátán és a vállán cipel.- Biztos?- Biztos! Az egykor körmenetekben viselt, bálokon hordott, zarándoklatokon szétnyűtt, ócska, az út mellé hajított, akasztófáról leszedett hullákról lehúzott, tet­ves koldusoktól lecibált, elrabolt, kidobott, senkinek nem kellő ruhamaradvá­nyokból, a förtelmes szagú, semmire másra nem alkalmas rongyokból! Az útszél- re lökött dögökből, a sebtében elvermelt emberi tetemekből főtt enyvből! Az ége­tett mészkőből, amely aztán sebet mar minden embertesten! Azokból! (Ahogy arról kívánunk legtöbbet tudni, amelyet nem ismerünk. Arról, amelyet, ha megismernénk, a vesztünket okozza. Amely, meglehet, olyan, mint a kárhozatba vivő bűn. Arról, amelyet meg sem ismerhetünk, mert nincs hozzáférésünk, se szaglás, se tapin­tás, se ízlelés segítségével, mert van egy olyan világ, amelyből ki vagyunk zárva — mon­dom, és mondom azóta magamban nem egyszer. Van tehát a világ, amelyből ki vagyunk zárva. Es nincs hozzá nem hogy énekelt versünk, de mondatunk és szavunk se, legföljebb egy kerek 0! Mégis, magamon az iránta ébredő vonzalom, az csillapíthatatlan.) Viotti tisztában van vele, abból az élesen nem érzékelhető, épnek nem látszó fejbillentésből világosan tudta, hogy Ambrusa a hóhullás kezdetén Velencét, éppen az ő bakszagú Velencéjét látja kibontakozni. Pedig arról aztán nem kívánt szólni soha vele. Mire a sokféle szerelemben megismerte az egyetlen szerelmet. Tudja, hogy az sem nyomorultabb, mint bármelyik.- T apír?- Tapir! - és abban a pillanatban feltűnik az arca a gömbön mellette. Zöld gömb az éppenséggel, bár lehetne lila vagy sárga. Esetleg fehér, de a fehérezüst gömbök száma az évek alatt valami okból megfogyatkozott.- Ta pírok?- Nem! Az egyik tapir, a másik csőorrú.- Na jó, de mi az a csőorrú?- Valami, ami egyszerre madár, emlős és vízvezetékcső.- De miféle?- Azért sok választás nincs. A tapir az tapir. Közönséges, vagy indiai, vagy hegyi, vagy közép-amerikai.- Ez közönséges!- Éppen karácsonykor kell feltűnnie? - A vak asszony meghátrál, talán az iszo­nyattól, de meglehet, csupán a megdöbbenéstől. Az üveggömbön pedig két lény, 82

Next

/
Oldalképek
Tartalom