Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Oláh János: Az éjféli gyors
haza a kertek alatt. Sietnie kellett, nehogy otthon tényleg gyanút keltsen a rendesnél némileg hosszabb távolmaradása. Ha a szülei jobban figyelnek rá, okvetlen fölébred bennük a gyanú, észre kellett volna venniük, mennyivel más, jobb kislány most, mint régen volt. Egyetlen szó nélkül, a nővéreit megelőzve terítette az abroszt, hozta a tányérokat, az evőeszközöket, a kenyeret, a szalonnát, a tejfölt, a túrót, az uborkát, a hagymát. Az anyjának föltűnt kissé ez a különös igyekezet, ez a szokatlan szolgálatkészség, de elintézte egy ilyenkor szokásos kurta-furcsa, már-már személytelen megjegyzéssel: na, mi van, möggyütt végre az eszöd? Este annak rendje és módja szerint bebújt a takaró alá, de csak tettette az alvást. Alig volt türelme kivárni, hogy tizenegyet üssön a toronyóra. Az óraütések, mint egy éhes szúnyog neszezése, éppen csak átjutottak a bezárt ablakon, ő mégis olyan élesen hallotta, különítette el mind a tizenegyet, mintha egyenesen a füle mellett kondult volna meg a harang. Fölkapkodta a ruháit, és gyerünk, már kinn is volt a házból. Nem kellett volna sietnie, mégis a kertek alatt tette meg, felére rövidítve, az utat, mert így kisebb esélye volt rá, hogy találkozzék bárkivel. Az ismerős kertek alja úgy úszott el előtte, mint egy nyomasztó álom. Szerencsére mire az állomásra ért, kicsit lehiggadt, s nem robbant be a váróba azon csapzottan, magából kikelve, ahogy érkezett. Megpróbálta idekinn rendbe szedni magát, nehogy úgy nézzen ki, mint valami szalajtott cigánylány. A váróterem poros, egyrét ablakán rekedt hangok szűrődtek át. Két ember beszélgetett odabent. Vasutasok lehettek vagy pályamunkások, nem látta jól, nem ismerte föl őket, pedig csaknem az orrát is odatapasztotta az ablakra, annyira figyelt. Az már az egy-két átabotában elkapott mondatból kiderült, róluk folyik a szó, jobban mondva Tarkóról, de hát ez most már mindegy, ők ketten, Teri legalábbis így gondolta, mától kezdve elválaszthatatlanul összetartoznak.- Két teherautó jött érte, állítólag a minisztériumból küldték. Oda került. Előléptették az ivócimborái. De még az a két autó is kevés volt, arra se fért föl az összes szajré. Ami nem fért föl a kocsira, azt ledobálta, azt mondják, a cigányoknak, nehogy esetleg vissza kölljön jönni érte. Az egyszer biztos, ügyes embör vót, hamar mögszödte magát, nem úgy, mint az elődje.- Az se volt szömérmösebb, csak mindönt elivott.- Na hiszön ivott, mulatott ez is öleget, az egész városi siserehad idejárt hozzá.- De nem a sajátjából ötette, itatta őket, a Savoó Gáspár szőlejiben mulattak. Mesélte az asszony, még a piszkukat is ott hagyták szanaszét az elvtársak, mint a kutyák. Napokig köllött takarítani utánuk.- De mögérte...- Kifizették ükét...- Veréssel... - a kurta-furcsa, kárörvendő nevetés megrezegtette az amúgy is ingatag ablaküveget. Teri zokogva hagyta ott a leshelyet. Miért nem mondta meg, miért csapott be, ez zakatolt benne, miközben reménytelenül szédelgett, imbolygott az üres állomáson. Amikor meghallotta a távolban a vonat sípolását, nem várt tovább, futni kezdett visszafelé, amerre jött, a kertek alján egész hazáig. Kinyitotta a hátsó kertkaput, megállt a nagy körtefa alatt. Jaj, mi lesz most, kérdezte ijedten az üveges 66
