Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2011 / 5. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 10.)
tőén bólintott, amikor szám elé tett ujjal figyelmeztettem, hogy ő is maradjon csöndben. Szépnek láttam az alvót, amíg néztem, de hamar elkaptam a szemem. Valahol tanultam, hogy csecsemőt és haldoklót kivéve senkit nem illik álmában meglesni. Visszatértem a múltamhoz, de most már sorrendiség nélkül kalandoztam. Eszembe villant például a jelenet, amikor először jött el hozzánk Zoltán, és amikor megmondtam nagymamámnak, hogy ki fia-borja ez a kajla tartásban álldogáló iskolatársam, akkor kötényébe törülte kezeit az én drága szentem, előrehajolt és megcsókolta a tízéves gyerkőc kezét. Faluszerte tudott volt, hogy az ezredesi ranghoz a méltóságos cím dukál, ahhoz meg a kézcsók passzol. Valakitől így tudhatta nagymamám is. Elsápadt bennem az értelem, bár picikét nyugtatott, hogy Zoltán fiatalúr láthatóan aligha fogta fel, mi történik. Röstellkedtem, ámbár nekem sem hatolt egészen a tudatomba, hogy mezítlábas nagymamám nem viccelt a kézcsókkal. Akkor még nem tudtam, hogy az urak előtt földig hajlító etikettet ő az élete iskolájában tanulta. Engem az életem iskolája hajlongás helyett lázadásra ösztökélt. Ez a hajlandóságom úgy volt ismert a családunkban, mint amit anyámtól örököltem. Azt állította Ferenc bátyám, hogy „direkte is” így nevelt anyám. Ez azonban kicsikét sem igaz. A Pesten töltött egy iskolaévet kivéve, nem éltünk tartósan együtt anyámmal. S a pesti együttlét idején is inkább arra szoktatott, hogy húzzam össze magam, semmire se panaszkodjak, mindent el kell viselnünk, és ha követ törnek a hátunkon, akkor is ki kell bírnunk az iskolaév végéig. Én tovább is bírtam volna, de anyámat nem fogta a hely. Itt is hamar összekülönbözött az urakkal, amint korábbi és későbbi munkahelyein. Kicsi volt a tűrőképessége, hamar megmakacsolta magát. Boldog és büszke volt, hogy saját erőfeszítései eredményeként, valamint a püspökladányi református egyháztól kapott segítség révén a Rottenbiller utcai polgári iskola tanulója lehettem Budapesten, de amint kiadták az év végi bizonyítványt, azonnal felmondott a nyugalmazott gimnáziumi igazgatónak, akinél házvezetőnő volt, ahogyan ő szerette emlegetni a cse- lédi titulust. Flazautaztunk Püspökladányba. S két hét után otthon is hagyott. „Vitte a vére a világ végére”, összegezte Ferenc bátyám, az örök irigy és harag- vó testvér. Otthon maradt viszont a kérdés is, hogy mi legyen velem a továbbiakban? Ferenc bátyám és rokonok, ismerősök érve volt, hogy sok bajt okozott a családnak anyám a születésem előtt is, a világra hozásommal meg pláne. Áldozat volt nagy- szüleimtől, hogy magukhoz fogadtak. Miképpen várható tőlük, hogy ezután is nyakukon tartsanak. Egy herét! Csak azért, hogy uracs nevelődjön belőle? Másik érv az volt, hogy ha már elvégeztem a polgári iskola első évét, ráadásul olyan kiválóan, hogy tandíjmentesen tanulhatnék tovább, akkor - tanuljak. Ezt a véleményt nagyapám képviselte. Nagymamám csak bólogatott hozzá. Drága Ágnes néném szerint egyszer mégis megszólalt és azt mondta, hogy „adassák meg annak az ártatlannak”. Már felnőtt koromban idézte fel mindezt Ágnesem, és hozzáfűzte, hogy őneki 55
