Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 10.)

akkor „szívéig harangoztak ezek a szavak”, mert ő valóban ártatlan báránynak látott engem és örült, hogy nem áldoztak fel.

Meghatódtam, és ez megváltoztatta bennem az érzelmek vegyértékét. A józan tudatot építő és fenntartó elemek helyett olyanok léptek munkába, amelyek az ellágyulásért felelősek. Ugyanakkor a levendulának azt a mély, friss, üde és tiszta illatát lélegeztem be, ami csakis a tolmácsnő mai jellemzőinek egyike lehetett. Nem néztem rá, de az illat biztosított jelenléte felől.

A sofőrre azonban rápillantottam. Aggasztott, hogy körbelátó szemeivel felfedezte majdnem kicsorduló könnyemet.

Semmi hasonlót nem észleltem, ezért visszabújtam Ágnes néném régmúltbeli társaságába és újra elrebegtem, amit korábban is, azóta is megannyiszor, hogy mérhetetlen hála él bennem nagyszüleim iránt.

Külső szemlélő számára ez nem így látszott annak idején. Kifejezetten hálá- datlannak minősített környezetem. Fennen hangoztatta mindenekelőtt Ferenc bátyám, hogy súlyosan hibáztak a nagyszülők, amikor a háborús évek nehézségei ellenére vállukra vették további tanulásom keresztjét. „Napról napra búvik elő belőle az anyjától örökölt uraskodási vágy, a paraszti munkától való menekülési viszketegség, a szüntelen lázongás minden ellen, ami pedig létünk parancsa! Kapanyelet a kezébe, nem pediglen pennát!”

Fájtak az igaztalannak érzett vádak, de elismertem, hogy volt bennük igazság. Ez az elfogadás-elutasítás ellentétpár okozott aztán bennem hosszú éveken át olyan zavart, aminek a tisztázatlansága, meg nem értése nem csupán kínossá, de kegyetlen kínná csomósodott idegeimben.

Ha megszabadulok a tudatlanságnak ettől a kínjától, birtokosa leszek annak a tudásnak, hogy ki vagyok én? Es hogyan lettem azzá, aki vagyok? Továbbá mit célozzak a holnapokban?

„Ezek megválaszolásához csakis a dialektikus materializmus útján juthatsz el”, mondta egyszer Mesterházi, a Művelt Nép című lap főszerkesztője, akinek időnként írásaimból adogattam.

Nem igazán tudtam azonban, hogy „az” micsoda. Máig sem tudom, de ott, valahol a bulgáriai végtelenben autózva mégis újra, erősen gondolkozni kezdtem személyi tulajdonságaim alakulásának és eredeti felhalmozódásának mikéntjéről.

De megszakította tűnődésemet a tolmácsnő. Egy döccenő felriasztotta és azonnal a sofőrhöz fordult:- Hol vagyunk? Elhagytuk Chripánt?

Tagadóan ingatta fejét a sofőr.- Messze van még?- Da - bólintott a sofőr.

Tükröcskéjét, meg térképét húzta elő táskájából a nő. Mindegyiket nézegette, aztán az arcát púderozta, közben órájára, majd az ablakra tekintett és felkiáltott:- Hoppá! Mi volt ide kiírva?- Sadovo - felelte a sofőr.- Ez nincs is a térképen!- Kicsi falu. Látja, már el is hagytuk - legyintett a sofőr. - De a maga térképe is kicsi.- Akkor most jön Chripán?

56