Életünk, 2011 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2011 / 5. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 10.)

- Van valami állandóan idegesítő ebben az emberben. Mindent a végletekig utrí- roz. - Megenyhült hangon folytatta: - Mondjon inkább még valamit arról a kedves tűzoltóról. Érdekes ember lehetett.

Előadtam, hogy 1937-ben rosszra fordult Hruska úr élete, mert egy döntés nyomán Püspökladányba helyezték Nyíregyházáról a 15. Tüzérosztályt. Olyan okoskodások övezték a hírt, miszerint ez már a háborús készülődés része volt.

A községi legelőn kezdtek épülni a legénységi barakkok, istállók, raktárak, míg a tiszti házakat, parancsnoksági tömböket Hruska úr kertjébe telepítették. Próbált ellenkezni, de hát nem az övé, hanem a vallásalapítványé volt a terület és a hazáé az érdek. Ez ellen nincs apelláta.

Különféle okok folytán csak 1939 januárjában érkezett maga a katonaság. Attól kezdve még rosszabb lett Hruska úr kedve, viszont jelentékenyen megélénkült a helyi élet. Kürtszó, parancsszó, nótaszó, menetelő bakancsok üteme, lányos szülők aggodalmai és reményei keveredtek a légtérben.

Az állomány parancsnoka Szilárd Zoltán apukája volt, ezredesi rangban. Ok a főutcán lévő, emeletes házba költöztek be. Ilyen ház csak három épült a faluban.

Sokszor voltam ott játszani, de az emeletre soha nem tudhattam feljutni, bármennyire szerettem volna. Az udvarra nyíló szoba, meg a kicsi udvar volt a játszóhelyünk, s egy hallgatag, barátságtalan tekintetű hölgy mindig a közelünkben tartózkodott. Amint osontam volna az emeletre vezető ajtóhoz, menten elém állt, vagy csak vastag hangon rám zördült. Rendszerint azt mondta: Hess! Néha mást is mondott, de nem értettem. Zoltán szerint németül beszélt és azt jobban is tudta, mint a magyar beszédet. A magunk használatára elneveztem Hessi néninek és ez nagyon tetszett Zoltánnak.

Ez a hölgy kísérte első napokban Zoltánt az iskolába.

A harmadik elemi második félévében csatlakozott Zoltán ahhoz az osztályhoz, amelybe én is jártam. Kecskés Gyula nevű tanító elébe jártunk. O volt az, aki későbben, a második világháború végén, az elmenekült papok hiányában református istentiszteletet tartott, palást nélkül prédikált, majd úrvacsorát osztott - az én közreműködésemmel. Nagyon kedves tanítványa voltam.

Úgy alakult akkor az ülésrend az osztályban, hogy első padban első volt a legjobb tanuló, a hátsó padban utolsó meg a legrosszabb.

Én első padban első voltam. Noha Zoltán gyenge tanuló volt, mellém került másodiknak a padban. Későbben, amikor gyakran vendégeskedtem a házukban, több alkalommal kikérdezte Hessi néni a leckénket és addig kellett beszélnünk róla, amíg Zoltán is megtanulta. Sem ezt, sem egyéb akaratoskodását nem szerettem Hessi néninek, mégis mentem hozzájuk, mert sok érdekes játéka volt Zoltánnak és időnként süteményeket kaptunk.

Véletlen pillantásom a tolmácsnő arcára esett, és ahol az imént érdeklődést láttam, ott most a könnyed álom lepkefátyla takart mindent. Még nem jutott a mélyére, reszkető szempillája még nem csukódott le teljesen, még nem járta át egész testét az álomi ölelés, de már nem is volt ébren.

A beszédet nem hagytam abba, de halkabbra fogtam a hangom. Aztán még halkabbra, hogy szélesebb legyen a Nagy Csend vize, kényelmesebben lehessen lebegni rajta, majd elmerülni benne.

A sofőr észrevette, hogy megszűnt a beszéd mögötte. Hátrapillantott s megér54